A Jászol Szamara

Nem szeretnék rájátszani a tényekre. Egyáltalán nem a beképzeltség mondatja velem: tudom, hogy szimpatikus vagyok. Azt is tudom, hogy a Tehén hasznos. A Kutya – azon fölül, hogy bolhás – szolgálatkész. De az Én helyzetem azért mégis más. Nem mondom, hogy különb vagyok (ezt önök úgyis tudják) –, de a származás az mégis komoly dolog. Felmenőim prófétáltak, hogy mást ne mondjak. Mi mindig kimondtuk az igazat, ha tetszett, ha nem. De gyerünk sorjában. Én már kora délután tudtam, amiről a tehénnek halvány bődülése nem volt. A kutya?! Mindig a gazda körül lebzsel. Mondtam is már neki néhányszor: Vigyázz, mert egyszer a nyelvedre lépsz, és hasra esel! Képzelhetik, milyen mérges lett! Nincs mit vitázni: ki a nyelvével, ki a tehetségével sikeres. Mondanom sem kellene talán (de azért mondom), hogy én ez utóbbiakhoz tartozom. De hagyjuk: manapság jobb, ha a szamár – majdnem embert mondtam – meggondolja, kinek, mit mond el. A következőket is csak úgy a magunkfajtának szoktam elmesélni. Nem véletlen, hogy kihagyták a Gyermekről szóló Könyvből. Szerintem csupán helyszűke miatt, meg azért, mert mindenféle száraz kórón élek és mégis azt mondják, hogy zöldeket beszélek. Mások szerint viszont megrovásul szánták, mert a tehénről azt mondtam, hogy marha, a kutyáról meg, hogy sokat ugat. Hát tud valaki jobbat? Igaz, hogy a Gyermek (később) mondott ilyesmit, hogy nem az szennyezi be az embert, amit szájába vesz, hanem a szívből származnak a gonosz, rosszindulatú gondolatok… Jó! Akkor visszafogom magamat!

Valami volt a levegőben: mintha mindenki várna valamire vagy Valakire.

Ha megjön a gazda, akkor te innét repülni fogsz pereputtyoddal együtt! – bődült mérgesen a tehén egy bennfentes légyre.

Ki tudja, mi lesz itt!? – gondoltam, de azt is csendesen. Mert sejtettem valamit. Sejtettem? Ennél többről volt szó: tudtam, hogy Ünnep lesz! Háromszor fordultunk szalmáért és négyszer szénáért. A tehén – hiába van olyan nagy feje – azt hitte, hogy mindez miatta van. A gazda szépen behintette szalmával az istállót, a maradékot meg jó vastagon elrendezte, mintha ágyat készítene. A tehén már éppen indult volna a helyére, de a gazda egy kicsit arrébb kötötte.

Hát persze, mosolyogtam diszkréten – de azért úgy, hogy a marha is lássa – azt hiszed, minden neked készül! S már láttam is magamat a tehén helyén. Az volt a főhely.

Jaj, de jó, hogy nem szóltam el magam, mert engem meg a jászol másik oldalára vezényeltek. Szemben az ajtóval. Legalább mindent látok. Nos, úgy látom ma másé a főhely! Ez egy pillanatra elszomorított. Bevallom, hogy kifejezetten jól esett, amikor a kutyát is kiparancsolták a jászol alól. Végre! – nyugtáztam – megkaptad a beosztásodat! A múltkor megrángattad a farkamat, s a gazda meg csak nevette. Na persze én sem maradtam adós: akkor legközelebb a kutyáddal vitesd magadat - kacatjaiddal együtt! Le is hajítottam a hátamról az összes vackát! Lett erre hadd el hadd, de legalább tudják meg: királyi vér folyik ereimben. Ha nincs is róla kutyabőröm (vagy papiruszom), de egészen biztos, hogy királyi háznál szolgáltunk

Besötétedett. De mi ez sürgés-forgás? A gazda Vendégeket tessékel befelé: egy Ember támogatja várandós Asszonyát. Itt még ilyesmi nem volt.

Nézd csak – súgtam, s finoman oldalba rúgtam a kutyát, hogy jobban halljon – a tehénnek már megint tátva maradt a szája.

A gazda hamarosan elköszönt, közben ilyesmiket mondott, hogy majd jön az ő asszonya segíteni. Azzal elment. Az Asszony letelepedet a friss szalmára, közben az Ember szénával rakta meg a jászolt, úgy rendezgetve, mintha valakinek fekhelyül készítené. Aztán a tehénnek is adott egy öllel, meg is simogatta. Marha szerencséje van – bosszankodtam. Persze Ez is olyan, mint a többi – dohogtam tovább. Nem is az esett rosszul, hogy én nem kaptam, de láttam, hogy a kutya rajtam vigyorog! Még magamhoz sem tértem a méregtől, már ott állt előttem is az Ember egy jó adag illatos, ropogós takarmánnyal. Hirtelenjében nem is tudtam megszólalni. A felém nyújtott kezekből valami nagy békesség áradt. Én még életemben nem ettem ilyen szénát! Mintha a száraz fűszálak között ott maradtak volna a napsugarak, s most belülről melengetik a szívet… Nézd csak, milyen érzelgős lettem!

Csendesen eszegettünk, én – mint szokásom – egészen gondolataimba merültem. Gyereksírás ébresztett, meg valami hallatlan szép énekszó. Álmodtam? Arra lettem figyelmes, hogy gazdám felesége sürgölődik az Asszony és egy csöppnyi kisgyerek körül. Hát ezt meg honnét kerítették ide? Csak megszunnyadhattam! A gazdaasszony éppen elmenőben volt, amikor pásztorok nyitottak be hozzánk. Lekuporodtak az ajtó közelében (a kutyának megint arrébb kellett menni). Kis batyucskáikból mindenféle pásztor-finomságot szedegettek elő: friss tejet, túrót. No meg szép nagy sajtot: olyan volt az, mintha éppen erre az éjszakára kerekedett volna ilyenre! Még bocsánatot is kértek az Anyától, hogy csak ennyire telt, de éppen ami a kezük ügyébe került, azt hozták. A szegény embernek mindig akad valami a keze ügyébe, hogy adhasson a másik szegénynek. Mire egészen magamhoz tértem az ámulattól, a Gyermek is elcsendesedett, mert az Anyja szoptatta. Aztán – nem hiszitek el! – az Ember vette karjába a Gyermeket és odahozta a jászolba. A tehénnel még a lélegzetünket is visszafogtuk! Az Ember nagy gondosan betakargatta az apróságot. Ekkor nagyot sóhajtottunk. Az Anya ránk nézett gyönyörű, tiszta tekintetével: majd ti melengetitek – mondta szemeivel. Nem féltette tőlünk a Gyermeket, s ez olyan jó volt. A tehén csak bámulta és nagy barna szemei megteltek könnyel. Odasúgtam neki: Nehogy elbőgd magad, mert fölijed! Erre mintha elmosolyodott volna álmában a Gyermek… A pásztorok egy keveset beszélgettek az Emberrel, közben lopva odanéztek a Jászolra. Mintha valami királyi trón előtt tennék hódolatukat.

A parányi ablakon különös világosság áradt be. Vagy bentről áradt ki? Nem, nem a nap sütött még, hisz alig múlt éjfél. Mintha bennünk jött volna fel a Nap. A tehén is a Gyermeket nézte. A kutya az ajtóból őrizte Őt olyan öntudattal, mintha mindenért ő felelne. És ezért még nem is haragudtam rá. Ez a Gyermek: ha csak Őt nézem, mintha más lenne ez a világ. A tehén is, a kutya is. Én magam is.

***

Elaludtunk mindannyian. Micsoda álmom volt! Sok év telhetett el, mert az unokám is már éppen akkora volt, hogy a hátára lehetett ülni, de még senki nem próbálta. Igen erős, sőt szilaj volt, s féltek tőle. Úgy is hívták: a Szilaj, mert folyton ficánkolt, rúgkapált. Megállj csak, majd jön valaki, aki betör! – mondogatták szomszédaim. Hogy milyen nap volt, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy elvitték az én kis Szilajomat. Annyit mondtak: Valakinek szüksége van rá. Ugyan ki lehet az? Kicsit vártam, s utánuk lopóztam. Éppen akkor ült fel hátára az a Valaki. Közelebb mentem, és nem akartam hinni a szememnek: a Gyermek volt az! Igen: az a Gyermek! A szemeiről megismertem! Szelíd, tiszta szemei! Akár az Anyjáé. Az én Szilajom mint valami bárány, úgy tűrte, hogy megnyergelje. Aztán elindult sok-sok ember kíséretében: énekeltek, ágakat lengettek, ruháikat a földre terítették, mint valami király előtt… Szilajom csendesen lépdelt Vele. Aztán egyszer csak elhalt az ének. Hirtelen rettenetes kopácsolás, majd fájdalmas kiáltás hasított a levegőbe. Erre felriadtam. Mit jelentsen ez? Valami nagy félelem szállt meg. Ó semmi! – nyugtattam magam – csak az ajtó csikordult, amikor a kutya kiment, s a nyitott ajtón éles hideg csapott be az istállóba. Kint sötét volt.

(2009)