Boldog juhász

Juhász voltam Betlehemben

Hogy miért nem írom azt, hogy pásztor voltam, mindjárt megindokolom. Kilencedik gyermeke vagyok szüleimnek. Apám mindig azt mondta: ez a Magasságbelinek – áldassék Neve – a ráadása. Igaz, egy kicsit később jöttem. De a legjobbkor! Ezt meg drága anyám mondogatta nevetve, amikor a rokonok meg a szomszédok majdhogynem részvétet nyilvánítottak neki, amikor látták a nem éppen fiatal asszonyt, ahogyan cipelt engem szíve alatt a meredek domboldalon aratás, meg szénatakarás idején. Neki „édes teher” voltunk mindannyian: folyton énekelt az Úrnak. Apám juhász volt: a falubeli gazdák birkáit őrizte fent a dombokon. Apám „hivatalánál” fogva nem is a faluban laktunk, hanem a kissé távolabb lévő „szálláson”: ez afféle juhpajta, meg a domb oldalába vájt istálló: menedék embernek, állatnak. Az istálló egyik vége volt lerekesztve nekünk, s mint afféle pásztor embereknél szokás, a nagyobbacska gyermekek az istállóban leterített szalmán aludtunk. Itt meleg is volt, hely is volt.

Bátyáim, nővéreim már nagyobbacskák voltak, amikor én megérkeztem. Legidősebb nővéremnek már leánykája volt, az elsőszülött bátyámnak meg egy fiacskája. Ők Kafarnaumban laktak. A mi drága szüleink nagyon szerettek bennünket, s ezért bármennyire is fájt a szívük, amikor egyikünk a másik után elhagyta az otthont, az Úrnak hálát adva engedtek útra. Megtanítottak az Úr félelmére és a tisztességes munkára. Rajtam kívül már csak a legfiatalabb nővérem volt otthon, Eszter, aki sokat betegeskedett, s így nem vették be sehol szolgálónak. Ha édesanyámnak dolga akadt, akkor ő vigyázott rám, gondoskodott rólam.

Jó eszem volt, nem dicsekvéskép mondom: amit a nagyobbak tanultak, azt én utánuk mondtam. Fújtam a zsoltárokat – bár sokszor nem értettem, miről is szólnak. De olyan szépen és szeretettel szólt a dicséret, amelyet apám vezetett péntek estéken! Szombaton a mi kis zsinagógánkban teljes szívből szállt az ég felé fohászunk. Igyekeztem, hogy a Fölséges vegyen észre, hogy én is ott vagyok azok között, akik őt dicsérik:

Az Úr énnékem pásztorom, nincs is hiányom semmiben!

Kövér réteken terelget engemet,

Felüdít források tiszta vizével.

Ezt a zsoltárt nagyon szerettem: az Úr – dicsőség neki mindörökké – Pásztor, mint az én édesapám! – dicsekedtem boldogan. Apám esténként maga elé ültetett: Fiam, - magyarázta szép szelíd komolysággal - az Úr a Pásztor, én csak amolyan szegény juhász vagyok. Azt is elmondta, hogy az Örökkévalónak minden emberre szerető gondja van. Apámra a mi kis családunk vigyázását, gondozását bízta, sőt erőt és békességet is ád azok szívébe, akik Vele járnak, hallgatnak szavára. Mindannyian pásztorai vagyunk egymásnak, amikor az Úr útján járva figyelünk a másik szükségeire, észrevesszük és segítjük a rászorulót. Abból a juhászbojtárból lesz igazi juhász, aki a Pásztor szeme intéséből megérti, mi a dolga; ügyel kezének minden mozdulatára. Ahogyan imádkozzuk:

Ahogyan a szolgák uruk kezének intésére várnak,

vagy ahogy a szolgáló úrnője kezére néz,

úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra,

míg meg nem könyörül rajtunk. (Zsolt 123,2)

Aztán meg azt, hogy:

Hadd ismerje meg minden nép, hogy egyedül te vagy az Isten,

mi pedig a te néped és nyájad juhai vagyunk (Zsolt 78, 13).

Így oktatott apám, s bennem egyre nagyobb lett a vágy: megismerni a pásztorok Pásztorát.

A rabbi – legyen békés az álma – észre is vette nagy igyekezetemet, s elkért apámtól, hogy megtanítja nekem a betűket. Nálam boldogabb nem volt e széles határban! Édesapám! - rontottam be az udvarba egy-egy foglalkozás után – Nézze csak mit tanultam: ez az a betű, amivel édesapám nevét írják! Ez meg édesanyámé! Ekkor kézen fogott, s odaálltunk a konyhaajtó elé: Gyere csak, édes! – szólt be anyámnak – nézd, mit csinál ez a gyerek! S az elsimított porba lerajzoltam drága anyám nevét. Anyám csak köténye sarkát gyűrögette, majd megölelt és, ahogyan csak ő tudta ezt, annyit mondott: Ej, te! – s megcsókolt. Többre nem jutott hangja, s hogy könnyeit palástolja, sarkon fordult, mert sürgős dolga akadt a konyhában. Én akkor nem tudtam, amit ő már akkor előre látott: az ő kicsi gyermeke hiába tehetséges, ha nincs pénz a taníttatásra. Én meg nagyon szerettem volna tanulni. Amikor nem édesapámnak kellett segíteni, máris a rabbinál teremtem. Sok írása neki sem volt, de a Könyvet kívülről tudta. Így aztán előre mondta, én meg ismételtem a szent igéket. De hogy az olvasást jól tudjam, mindig elővett egy könyvtekercset, s azt fennhangon olvastatta velem.

Amikor annyira cseperedtem, hogy már mehettem apámmal a nyájat őrizni, milyen büszkén lépegettem mellette! Mi mentünk elől, s utánunk a sok birka, kecske. Köztük ballagott a szamár, hozta a subánkat, elemózsiás tarisznyákat. A csapat végén, tisztes távol ballagott a két kutya: vigyáztak, hogy egy se maradjon el, vagy kóboroljon messzire. Tisztes távolságban – mondom – mert a birka nép jókora port vert fel, s a kutya nem szereti, ha orra alá porolnak. Meg aztán egy kicsit hátul maradva jobban rálátnak az előttük menőkre. Mivel rendesen kijártam a hegyek közé megtanultam terelgetni a nyájat. A gazda többször is kijött megnézni, hogy rendben van-e minden? Mindig megdicsért, hogy már egy csettintésemre szót fogad a kutya, ha meg füttyentek, még a legkonokabb kos is visszaballag népéhez. Sok kicsi bárány született abban az esztendőben. Jött is a gazda, s hogy megelégedésének hangot adjon. Azt mondja apámnak:

- Nos hát itt van ez a két kis bárány, ezekből válassz egyet a fiadnak, amiért ilyen ügyesen terelgeti a nyájat. Apám rám nézett: No, fiam, akkor válassz te! Én nézem erősen a felajánlott jószágot, de nem szólok. Mire a gazda csak bíztat: Válassz, no, akár a nagyobbat is! Apám is bátorít: Akkor melyik legyen, fiam? Én aztán végre kimondom a szentenciát: Ejsze, édesapám, mindegy melyik, mert egyformán kicsik! De kettőből kitelne egy. A gazda elkacagta magát: Juhász lesz ebből a gyerekből! Akkor legyen mindkettő a tiéd.

Így aztán hirtelen nagyon gazdagnak tudtam magamat.

- Az egyik bárány Eszteré kellene, hogy legyen – mondtam édesapámnak, ahogy hazafelé eregettük a nyájat – Míg mi itt vigyázunk a birkákra, addig ő otthonról vigyáz minket – mondom csendesen.

- Hogy érted ezt, te gyerek? – kérdi édesapám.

- Tudom, hogy szíve elkísér: mindig tesz a tarisznyámba valami finomat, amit pedig ő kapott a szomszédoktól, hogy erősödjék – feleltem. Így lett báránykája Eszternek is, s így lettünk ezen az estén mindketten nagyon boldogok.

Ettől kezdve még szorgosabban viseltem szolgálatomat. Szemem persze folyton azt kereste, hogy a két kis bárány jó füvet talál-e? Észrevétlenül elmúlt a nyár, majd a szelíd ősz is szedelőzködött, hogy átadja helyét a csendes, rövid nappalokkal és hosszú éjjelekkel beköszöntő télnek. A mi vidékünkön nincsenek kemény hidegek, hanem a rövid nappal miatt nem lehetett nagyon messzire terelni a jószágot. Egyszer csak nővéremet látjuk sietni felénk. Ugyan miért küldi édesanyánk, nincs tán valami baj?

Édesanyám küldött édesapámért, hogy jöjjön haza - mondta nővérem kipirult arccal – mert vendégek jöttek, s helyet kellene készíteni nekik. Aztán elmondta, hogy egy fiatal párról van szó, akik a népszámlálásra jöttek, de már sehol nem fogadták be őket. A fiatalasszony gyermeket vár. Apám csak annyit mondott: Tudod, fiam, majd szépen fordítsd őket hazafelé, ha ott az ideje. Erre meg szükségem lesz, mert friss szalmát hordok – s fogta a szamár kantárját, s már indult is haza a húgommal.

Haj, de büszke voltam: most aztán igazi juhásznak tudtam magamat! Estefelé hazatérve, betereltem nyájamat a helyükre. Aztán kíváncsian lopóztam előre, lássam azokat a messziről jötteket. Már el is helyezkedtek az istállóban. Apám friss szalmát terített vastagon az egyik sarokba, szénát rakott a jászolba. Látom, hogy az én helyemet készítette el nekik. A fiatalasszony már le is dőlt a ropogós szalmára. Bizonyára elfáradhatott, mert valami messzi városból, Názáretből jöttek. A férje diribdarab fákból ügyesen összeeszkábált valami asztalfélét. Édesanyám ételt melegített, hogy aztán együtt vacsorázzunk. Apám már nevükön szólította őket: Józsefnek és Máriának mondta őket. Előbb szabódtak, hogy nem akarnak terhünkre lenni, de amikor látták, hogy szívesen osztjuk meg velük ételünket, egészen megnyugodtak. S azon az éjjel meg is született a Gyermek. Anyám segédkezezett a szülésnél. Amikor aztán már apám is bement megnézni a kis jövevényt, én is besettenkedtem mögötte. Még ma is magam előtt látom azt a ragyogó örömet, ahogy karjában tartotta Anyja. József meg csak nézte elragadtatással, s le nem vette róla a szemét. Szemével ölelte az Anyát és a gyermeket. Én még ilyen boldog embereket nem láttam! Akkor nem értettem, csak sejtettem: az ég leszállt a földre. Ekkor eszembe jutott valami, s csendesen kilopóztam. Karomba kaptam az én kisbárányomat, s visszamentem a Gyermekhez.

Ezt neki adom – mondtam anyukájának, mert a kicsi akkor már a jászolban szundikált. József odavezetett hozzá: „Köszönjük az ő nevében. Most vidd vissza a többiekhez a kisbárányt, hogy ne legyen egyedül. Majd ha felnő, odaadod neki.”

***

Aztán jött az a rettenetes éjjel: József riasztott fel bennünket, hogy azonnal menekülniük kell, mert az Úrtól figyelmeztetést kapott. Éppen csak a legszükségesebbeket szedték össze az útra. A bárány! – kiáltottam, amikor éppen indulófélben voltak. Mária odajött, megsimogatta arcomat: „Te a szívedben már odaadtad neki, s ő a szívében viszi magával. Majd eljön az ideje, hogy tényleg szüksége lesz rá. Addig meg viseld gondját.”

Úgy tűnt, hogy Mária mintha valami nagyon távolra nézne, s a szemei is könnyel teltek. Most már tudom, ezek a könnyek nem amiatt voltak, amit el kellett hagynia, hanem ami rája várt.

***

Szálltak az évek. Ahányszor Ő feljött az ünnepre tanítványaival a szent városba, mindig küldtem nekik egy-két bárányt. Azon az utolsó húsvéti vacsorán is – a már ki tudja hányadik – leszármazottja volt annak a báránykának az asztalukon. Az Ő báránya: azt osztotta szét. Azon az éjszakán a Bárány osztotta szét önmagát.

Juhásza voltam. A legboldogabb juhász.

(2010)