2016
2013

URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE


Ezt mondja az Úr: Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és igazságot visz a nemzeteknek. Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő tanítására várnak a nemzetek. Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed és én formáltalak. Általad kötök szövetséget népemmel, és adok világosságot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek. (Iz 42,1-4. 6-7)

***

Abban az időben: A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Ekkor történt, hogy amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Lk 3,15-16.21-22)


Jézus nyilvános szolgálatát úgy kezdi, hogy belép azok sorába, akiknek életében eddig is osztozott. Az evangélista mégis fontosnak tartotta megjegyezni, hogy Jézus belekeveredett a tömegbe. Valószínűleg a jelenlevőkkel együtt bűnbánati liturgián vett részt, miután a többiekkel együtt elfogadta a bűnbánatra szólító buzdítást.

Jézus - legalábbis külsőleg - megpróbál besorakozni a bűnösök tömegébe, hogy a lehető legközelebbről tapasztalja meg életüket.1 Azokkal tart, akik nem csupán nyomorúságukat tartják számon, hanem Isten megígért irgalmát is. Isten nem lesújtó ítélettel lép közénk, hanem észrevétlenül: Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. (Iz 42,2-4)

Jézus imádkozik, amikor a Jordánba lép. Ez az ima jelzi, hogy az emberekkel való sorsközösségét az Atyával való közösségben éli meg, mert miközben imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá. Nem egyéni szimpátiáról van szó, hanem az Atyától kapott küldetésében él.

A Szentlélek, aki emberi mivoltának formálója Édesanyja méhében, szintén jelen van: az ég megnyílásával világossá lesz, hogy új korszak nyílt a világra. Mindez ajándék és meghívás az Apostol megfogalmazásában: Isten üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára, és arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal (Tim 2,11).

Az Atya szavaival feltárja előttünk szívét: szeretett fiának mondja Jézust, akiben kedve telik. Őbenne valósul meg a Mindenható ígérete: Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed és én formáltalak. Általad kötök szövetséget népemmel, és adok világosságot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek.

Az Örökkévaló szívének minden gondolata, hogy irgalmazzon az embernek. Most, hogy Jézus ott áll a Jordán vizében, hogy kifejezze az irgalomra vágyókkal való teljes közösségét, kitör az Atya szívéből az Öröm: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem. De ez a vallomás már nekünk szóló Örömhír: Szeretetből eleve arra rendelt, hogy - akaratának tetszése szerint - Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk, s magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában felkarol minket. Benne van vére által szerzett megváltásunk, bűneink bocsánata, kegyelme bőségének arányában, amelyet minden bölcsességgel és okossággal, gazdagon árasztott ránk.(Ef 1,5-8)

Bátran álljunk sorba az irgalom forrásához, aki egyedül képes meggyújtani mécsesünket, kiegyenesíteni megtört életünket.


1 Ortensio da Spinetoli: Lukács

(2016) 


2016 2013

VÍZKERESZT

Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: "Hol van (született) a zsidók királya? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt". Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: "A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: "Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki pásztorként fogja vezetni népemet, Izraelt". Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: "Menjetek el, szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől; s mihelyt megtaláltátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt". Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük ment, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, nagyon megörültek. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.(Mt 2, 1-12)

Bölcsekre várnak!

A Teremtő arra szánta ezt a világot, hogy az ember boldog legyen benne. Látta isten, hogy jó, amit alkotott! Sőt, még tovább megy, amikor az ember teremtését is befejezve azt mondja a Biblia: És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt. És lett este és reggel: a hatodik nap. (vö. Ter 1,30-31) Még az is mondja az Írás, hogy Isten megnyugodott minden munkájától, amelyet végzett (Ter 2,1). Kész, nem piszkált bele újra meg újra! Még a bűnbeesés után sem. Megtette azt a szívességet – a Biblia szavaival élve –, hogy bőrköntösöket készített az embernek és a feleségének; felöltöztette őket (Ter 3,21) Csupa jóakaró, gondoskodó szeretet. Csak aztán bocsátja útjukra őket. Isten bölcsessége a szeretetben megtestesülő igazság. Ezt az ős-kinyilatkoztatást fogták fel a pogányságot képviselő napkeleti bölcsek. Isten nem zárkózik el senki emberfiától! Soha! Ma sem! Ennek a túláradó szeretetnek az ünneplése teljesedik be a mai napon.

A Vízkereszt: a karácsonyi ünnepkör beteljesedése. Krisztusban megjelent közöttünk Isten öröktől megígért, folyton az ember felé igyekvő szeretete. Nem egyetlen nép vágyakozását teljesítette be, hanem az egész világmindenségét. Isten mindenkinek szabadulása, beteljesedése. Az Isten adta szabadulást azonban mindenkinek magának kell önmagában érvényre juttatni. Ebben áll igazán a bölcsek „bölcsessége”, amelyről az evangélium beszél. Miben nyilvánul meg ez a bölcsesség?

Első bölcsesség: meghallgatni az isteni szót, tetté formálni. Nem tudjuk, mi és hogyan indította ezt a három embert. Egy bizonyos, hogy tudtak arról, hogy az üdvösség nem kincseik csengésében, sem eszük csillogásában rejlik. Az ember teljes gazdagsága, életének kibontakozása Isten maga. Vágytak a Vele való találkozásra. „Hódolatuk kifejezésére jönnek”: azt jelenti, hogy keresték az istenszeretet méltó megnyilvánulását. A hódolat, az imádás, amely viszi őket egyre közelebb. Mindez nem felhőtlen, gondok nélküli: olyan helyzetbe keverednek, amely rendkívül veszélyes, hiszen Heródes hatalmi körébe kerülni, nem életjáradékot jelentett! Minden időben megkísérti a hívő embert, hogy földi hatalomba, hatalmaskodásba, ilyen magatartásba akarja belevenni még Istent is. Dühösek, keserű szájjal panaszkodókká leszünk, ha Isten nem áll a pártunkra.

Bölcsnek lenni: mindennek az igazi értékét látni. Aki hisz, az Isten szemével lát! A bölcs ember: szabad ember. Ahogy nem ragaszkodik a szegénységhez, legalább annyira nem tapad a hatalomhoz és a gazdagsághoz. Ahogyan a perzsa költő figyelmeztet:

Kincs és a kár bizony kicsúszik majd kezedből, ám
Ne légy vidám azért, s emezért átkaid ne szórd!
Szíved ha semmiségre teszed fel, szelet szorítsz
Itt, hol a végzet trónokat is szél ölébe szórt.1

A másik bölcsesség a tanulékonyság, s az ebből fakadó készség. Az életünk nagy kerékkötője – szebben mondva – próbatétele a belefáradás, beleunás, lustaság. Kérdése ez: Minek, miért éppen nekem kell ezt megtennem? Ma különösen az elpuhulás, lustaság nagy kísértés. Nem csupán Isten iránti kapcsolatunkat lustáljuk el, hanem a jót tenni éppúgy, mint a tanulékonyságot. Mindent, ami fáradozást kíván, feleslegesnek tartunk. A Lusta azt mondja: Oroszlánkölyök van az úton és oroszlán a terek közepén! – mondja a Szentírás (Péld 26, 13). Rémképekkel riogatjuk magunkat, hogy ne kelljen bármi erőfeszítést tenni. Hagyjuk abba az egészet: itt a világvége! Belefáradunk (megunjuk) az emberekkel való törődést, küzdelmet, s kijelentjük: Isten is unja őket… sőt haragszik a világra, már alig tudja magát türtőztetni. Még a Bibliát is előveszik, s hivatkoznak a prófétákra, meg mindenkire. Ahelyett, hogy beismernék: kudarcot vallott a rutinból végzett – szeret álnéven futó – „gondoskodásuk”, belerekedtünk igazságként átcímkézett korholásokba és még sok hasonlóba. De van még kifinomultabb is!

Hányan akarnak a fáradtságtól meghalni, amikor éppen szentmisére kellene menni, vagy éppen másokon kellene segíteni. Nagyszerű képet fest erről Isten Igéje: „Ahogy az ajtó forog sarkain, úgy forog a lusta is fekvőhelyén. Ha bemártja is a lusta a tálba a kezét, ahhoz már fáradt, hogy a szájához vigye. Bölcsebb a tohonya a saját szemében, mint hét más, aki bölcsen tudna felelni” (Péld 26, 14-16).

A harmadik bölcsesség – szintén megteszik a napkeleti bölcsek – az imádás. Isten dicsérete olthatja csak el a sok üres beszédet. Bennünk is felmerülnek olyan indulatok, hogy a rossz szóért szitokkal, a sértésért megalázó kijelentésekkel válaszoljunk. A bölcsek „válasza” az alattomos, megtévesztő heródesi szóra: a hallgatás. Ők Istennek, a szabadítónak adnak hódolatot, igazat. Nem foglalkoznak az álnoksággal. Az Isten dicsérete felszabadítja az embert, megérteti velünk, hogy kiből milyen lélek szól. Sem a csillogás, sem a fenyegetés nem ér el szívünkhöz, ha az imádással Isten Lelkét engedjük szóhoz jutni bennünk. Világossá lesz, amit a Szentírás mond: „Mint az ezüstmázzal bevont cserépedény, olyan a gonosz szív, s hozzá a sima ajak” (Péld 26, 23).

Vízkereszt: a Találkozás ünnepe. Isten irgalommal hív minden embert. Jézus Krisztusban ugyanis "megjelent köztünk a mi Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete" (TIT 3, 4).Ez a magatartás lehet a miénk is. Maga Isten Fia tesz bennünket egyre inkább képessé erre azáltal, hogy befogadjuk Őt, Szavát megtartva és a szentségekben kegyelmével élve.

Ez az a bölcsesség, amelyre a világ vár. Pontosabban: bölcsekre és nem okoskodókra vár a világ. A bölcsesség nincs sehol, mint, ahogy az igazság és a szeretet sem létezik önmagában. Csak akkor látható, ha testet ölt. Éljük a bölcsességet: hallgatva, befogadva az Isten szavát, készséggel érvényesítve életünkben. Imádássá formáljuk életünket. A hódolat a szeretnek az a kifejezése, amely mindent egyre tesz fel. Egyedül Isten az, akinek behódolok, s őbenne szabadságot, világosságot, utat nyerek. Csillag halad előttünk, bennünk. Mi is – mint a napkeleti három király – az igai bölcsesség, a szabadulás és az öröm látható jeleivé válunk.

1 Háfiz: Versek. 100. Ghazal. (Kondor Lajos fordítása – részlet). Magyar Helikon, 1960, 22.

(2013) 


2016 2013