2010
2013

Bevonulás Jeruzsálembe

Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! Lk19, 39-40


A kör bezárul: Betlehemtől Jeruzsálemig tartó út utolsó állomása. Azon a csodálatos éjjelen az angyalok énekelték: Dicsőség Istennek, Békesség a jóakaratú embernek. Most újra felhangzik az ének a szegények ajkán: A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!

Jézus „bevonulása” csak azoknak öröm, akik hozzá tartoznak. Jézus és a tizenkettő feltehetően Jeruzsálem környékén, s nagyon valószínű, hogy Betániában, Márta és Mária házában szállt meg (vö. 10,38). Érdekes mozzanat: Jézus eddig tiltotta övéinek, hogy beszéljenek az ő igazi kilétéről, most pedig ő maga választja a nyilvánosságot. Úgy döntött, hogy megtöri az őt mind ez ideig körülvevő csendet (a messiási titkot), és ünnepélyes kinyilatkoztatást tesz személyéről és missziójáról. Ezért nem fél attól, hogy önmagát "úrnak" nevezze, amely egyenértékű a fejedelem vagy "király" kifejezéssel (vö. 31-34. v.). Az úr-király jön most el, hogy meglátogassa lakóhelyét, városát és népét.

A bevonulás nem egyszerűen szamárháton való belépés a városba, hanem királyi látogatás, és ezért gondosan elő kell készíteni. Ez az előkészítés is mutatja jelentőségét. Királysága, amelyet most meghirdet, nem evilági uralom. Nem tüzes paripán vonul, hanem szamárháton: az egyszerű emberek utazási, teherhordó állatán. Király, de nem az emberek fölé akar telepedni, hanem az emberek közé. Értük és nem belőlük akar élni: éltető, mert az életét adja értük. A szegények, a névtelenek megértik, megsejtik ezt, ezért ünnepelnek. Az evangélium szó szerint azt mondja, hogy a tömeg örvendezik. Olyan valaki jött hozzájuk, aki boldogságot hoz, szabadulást nyújt. „Az Úr nevében jön”: az embert teremtő és egyedül üdvözítő Isten személyében érkezik. Ezért az önfeledt öröm. Nem a királyoknak kijáró díszes, „hivatalból” kirendelt szőnyeg gördül előtte: a nép a maga féltett, kevéske ruháit teríti elébe. Ezek az emberek a magukéból adnak, magukat adják. Megsejtik, hogy akit most fogadnak, az is önmagát adja értük, nekik. A kölcsönös szeretet legbensőbb egymásra találása ez a vonulás.

A messiás-királyt nem arról lehet felismerni, hogy katonai vállalkozásokba kezd, és szent háborút vezet Isten népének ellenségeivel szemben, hanem arról, hogy a béke korszakát iktatja be az égben, ami azt jelenti, hogy Isten dicsősége tovább sugárzik a mennybolt legmagasabb szférájáig. A messiási ország nem más, mint Isten országának beiktatása a földön: a béke és az isteni élet (dicsőség) országa érkezik, hogy átjárja az embereket, világukat és új irányt szabjon sorsuknak. (O da Spinetoli)

Hányan lehettek, akik Jézust kisérték? Nem tudni. A „tömeg” nagysága miatt a római megszállók nem aggódtak. Talán nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. A maguk vallásosságától eltelt farizeusok fogják fel, hogy mi is történik: ők a vallás mértéke és mintája, nem engedhetik, hogy Jézus népszerűsége növekedjen.

Éppen ők, a farizeusok, akik nem örülnek annak, hogy a nép tetszéssel fogadja a megalkuvást nem ismerő prófétát, aki nem tiszteli Mózes törvényét és az atyák hagyományait; az ilyesmi ugyanis veszélyes előzményt teremthet, amelyen később nagyon nehéz úrrá lenni. Különös azonban, hogy éppen Jézustól kérik: intézkedjen érdekükben önmaga ellenében. A tanítványok kiáltásai ugyanis káromkodások, és ezekért valamiképpen ő a felelős, hiszen ő a mesterük. A hatalomtól öntelt emberek tipikus magatartása: aki nem őket dicséri, az ellenség; aki nem őket utánozza, az bűnös, a nép ellensége. Mindenki veszedelmes, aki nem olyan, mint amilyennek a hatalom kigondolta és a hivatalos ideológia előírja. Az ellenfelek hamisnak tartják a tanítványok éljenzéseit, illetve állításait. Aki másként gondolkodik, mint ők, azoknak el kell hallgatni, vagy el kell őket hallgattatni. A temető csendje kell. De ettől kezdve más idők járnak: a király szamárháton jön, szolgál és nem szolgáltat, életet ad és nem élősködik. Ez az igazságot a háztetőkről kell kiáltani (vö. 12,3), vagy ha az emberek hallgatnának, a természet erői szólalnak meg. A kövek fognak ugyanis beszélni Jézusról, amikor majd elhallgatnak az emberek, akik most magasztalják őt (40. v.). A kövek ugyanis felemelkednek halálakor (vö. 23,30; Mt 27,52), és elmozdul a sírjához helyezett kő is (vö. 24,2). Magának a templomnak kövei is egymásra hullnak, és így tanúskodnak üzenetének igazságáról (vö. 21,6). A természetnek is megvan a maga nyelve, s ha az ember akarja, megértheti: a természet Istenről beszél, illetve ebben az esetben az ő Krisztusáról. Az egész teremtett világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek megnyilvánulását (vö. Róm 8,22). Ezt a sóvárgást nem lehet letiltani, elnémítani.

Mindaz, ami a jeruzsálemi bevonuláson történik nem más, mint a Mindenható szeretetének hamarosan megnyilvánuló győzelmét jelzi. Jézus Krisztus az Örökkévaló Isten Fia: Ő az, akiben az Atyának kedve telik, akire hallgatni lehet és kell. Őbenne teljesül az Atya akarata: a megváltásunk. Az ő valóságos istensége és embersége felülmúlja az emberi vágyakozást és elképzelést. Nincs megváltás az Ő valóságos istensége nélkül. Ezért a Jézust ünneplők örömujjongása, ehhez csatlakozunk mi is. Az elkövetkező napok rengeteg fájdalomról, iszonyatos halálról szólnak. A mai nap elővételezi, a hit szemével fogja át mindezt: számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fil 1,21). Isten Igéje erről vall: Ujjongva örvendünk az Istenben Urunk Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést (Róm 5,11). Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy hóhérkard? (Róm 8,35). Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! (Róm 11,33). Minden nyelv hirdesse: Jézus Krisztus az Úr! (F'il 2,11). A beteljesülés ajándéka, ez a minden ajándékot felülmúló végső ajándék a "kegyelem", lényünk szeretetteljes megáldása. A kegyelem Jézus Krisztussal jött a világra (Jn 1,17). Jézus a véglegességet nyilatkoztatta ki nekünk: Istent senki sem látta. Az Egyedüli, az isteni Fiú, aki az Atya szívén nyugszik, ő hozott róla hírt (Jn 1,18). Jézusban ismertük fel hogy Isten - haragján, veszélyességén, emésztő lényén túl - Szeretet: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát" (1 Jn 4,9-10). Jézusban megjelent Istennek minden emberre üdvöt árasztó kegyelme (Tit 2,11), ... megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete (Tit 3,4). (Boros L.)

Ünnepre készülünk. De az ünnep csak akkor jön el, ha beengedjük Őt életünkbe. Ha meghaltunk a bűnnek, akkor Krisztus dicsőséges élete már most nyilvánvaló lesz rajtunk. (vö. Róm 6,2). Isten a saját örömét osztja meg az emberrel: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt" (l Kor 2,9)

(2010) 


2010 2013

VIRÁGVASÁRNAP

A mai Szentmise kettősséget hordoz. Egyrészt a Jeruzsálemi bevonulás dicsőségét, másrészt a szenvedés fájdalmát. A dicsőséges bevonulás már a húsvét diadalát vetíti előre, a szenvedés pedig a nagyhétre vezet bennünket.

Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. (Fil 2,5-11)

1. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől (v. ö. Iz 50,4-7). Jézus, a prófétai beszédben meghirdetett szenvedő szolga vallomása ez.

Ez az Ő ideje. Ezért jött.

Az Úr „órája” nem más, mint az üdvösség ideje: a”most” számunkra gyakran hosszú várakozás és érlelődés. A bölcsesség éppen az, hogy jól használjuk ki az időt. De az is a bölcsesség, hogy bízom az Úr szeretetében, aki nem fog otthagyni azon az úton, amelyen Ő maga indított el bennünket. Az is igaz, hogy a beteljesülés az Ő eljövetelekor lesz egész valósággá. Most reményben élünk. Néha belső nyugtalanság vesz rajtunk erőt, mert szeretnénk már most egészen az Úrral lenni, megszabadulva minden koloncunktól, nyomorult keresgéléseinktől. A bizonytalankodásaink, ellentmondásos vágyaink hozzátartoznak az úthoz. A pusztai vándorlás jut eszünkbe: mennyi feleslegesnek látszó vargabetű, jövés-menés, Istenem! Nem útkeresés volt ez, hanem a népnek el kellett veszíteni mindent, ami a fogság szeretetét jelentette. Amíg a szabadság vágya helyett a múltba visszatérés igézetében él valaki, nem alkalmas az új földre.

Ez mondja az Úr: Kihoztalak benneteket a népek közül, összegyűjtelek az országokból, és beviszlek benneteket a saját földetekre. Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. (Ez 36,24-26) Aztán azt is megígéri az Úr, hogy: Új eget és új földet adok neked (Iz 65:17; Jel 21:1).

Az ígéret földje felé vándorlást történetét olvasva az a benyomásunk, hogy az Úr megbánta ígéretét, hogy a népnek adja majd a „tejjel-mézzel folyó földet… Mintha Ő sem találná már az utat? Van-e egyáltalán út? Meg van-e még az a megígért ország?

Mi minden nem jut eszébe szegény Mózesnek ezen az úton! Csupa imádság ez az ember, most már látom. A lelkét, legbensőjét „kiimádkozza” magából: kijön belőle a fájdalom, a káromlásnak tűnő panasz, szemrehányás! Sőt! Szinte ő figyelmezteti az Urat, hogy mit ígért… pedig ez nem más, mint ebben a kétségbeesett kiáltásban önmagának mondta, hogy az Ígéret megváltozhatatlan… A fájdalom gyakran hitelesebb tapasztalatnak tűnik, mint az öröm. Az öröm csak múló, kétes villanás. A szenvedés tartósan telepszik ránk, mint valami komisz köd, amely fojtogat, vaksivá tesz.

Nehéz megfogalmazni a fájdalmat. Sőt, mintha a fájdalom átírna, átfogalmazna bennünket! De éppen ez az: átmegyünk azon amit a József Attilánk ír anyja halálán érzett fájdalmában. Teljes összeomlásában, szeretett anyjával pörlekedne, aki szó nélkül itt hagyta. Akit szeretünk, nincs joga meghalni! …

A gyereknek kél káromkodni kedve –

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

Ilyen bolond az ember, ha szeret – és, ha szeretik. Persze, hogy a Szeretet győz! – írják a könyvek… De most, az én könyvemben más van írva! Most hol a földhöz verjük magunkat, hol pedig kapaszkodunk Hozzá. Ne félj, ő értünk simult a Fára, s hagyott itt ilyen kegyetlenül, hogy ezentúl sem élet, sem halál ne válasszon el tőle! Ez a Szeretet.

Add át neki magadat. Ha közben rúgkapálsz, Ő csak nevet, s még jobban ölel. Isten Apa és Anya.

2. Kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, (…) Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.(v. ö. Fil 2,6-11)

Péter és János apostol, amikor a jeruzsálemi templom kapujánál kéregető béna koldust meglátják, így szólnak hozzá:

Nézz ránk!” Erre rájuk emelte tekintetét, abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondta neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!”

Jézus, aztán pedig tanítványai nem azért gyógyítanak, hogy csodálókat gyűjtsenek maguk köré. A gyógyítás: Isten szabadításának jele. Az ember teljes szabadítását akarja, ezért kapcsolja össze gyógyító tettét a bűnbocsánattal. Hatalmat is erre ad Jézus övéinek, hogy hirdessék az Istennel való kiengesztelődést, bűnbánatra hívják az embereket.

Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára. (…). Az Isten elsősorban nektek támasztotta szolgáját (Jézus Krisztust), hogy megáldjon titeket, s így mindegyikőtök elforduljon a bűntől.” (v. ö. ApCsel 3.4-26)

A bűnbánati megújulásunk alapja az Úrral való személyes kapcsolat: az imádás. Legkönnyebben az imádságot hagyjuk el, s ettől kezdve erőtlenné, nyugtalanná válunk.

A modern keresztény világot az a veszély fenyegeti, hogy elveszti az imádás érzékét, mely a legfőbb szépség és a legfőbb szeretet önmagáért való szemlélete, elveszti, mert kihalt belőle a Krisztustól, a Megtestesült Igétől és Isten Fiától való természetes és teljes függőségének érzete. Az imát már csak azért érzi szükségesnek, hogy az fölemelje és éltesse emberi voltában. Az ima már nem annyira a szeretet spontán lendülete, mely akár a kézzel fogható hasznosság rovására is a mindenek teremtője és a megtestesült szeretet elé viszi az embert. Elfelejtettük a tiszta, az önmagáért való ima értelmét. Az ilyen ima időveszteségnek tűnik abban a világban, melyben a bonyolult feladatok sürgető volta, a lázas tevékenykedés mámorával kábítja az embert.

Elerőtlenedett az ima iránti érzék sok keresztény környezetben is, így veszett ki belőlünk az érzék az olyan értékek iránt is, mint a csend és a világtól való elkülönülés Istenért, holott éppen ezek az imádkozó és imádó lélek legfőbb lelki igényei.

Már csak tevékenyen akarnak imádkozni, imádságos tevékenységet akarnak adni Istennek. Vajon miért? Alighanem azért, mert már nem tudják elképzelni, hogy értéke lehet az olyan cselekedetnek, melyből nem ered legalább némi, az ember számára hasznos, kézzel fogható földi eredményesség. E felfogásból származik az „aktivizmus,” mely a tárgyas, a céllal bíró cselekedet mindenekfelett való felsőbbrendűségébe vetett hit.

Kevesebb szó esik Jézus Krisztusról mint személyiségről, a személyes szeretet tárgyáról, aki Atyja mellett él; inkább Krisztusnak az emberiségben való titokzatos jelenlétéről beszélnek. Ösztönösen inkább arra hajlanak, hogy felhasználják Krisztust a beteg emberiség gyógyítására, mintsem arra, hogy szolgálják Krisztusban az abszolút isteni személyt, aki felé végső fokon szeretetben és imádatban mindennek irányulnia kell. Innen a feszélyezettség, melyet akkor éreznek az emberek, mikor egyéni üdvösségről van szó. Szívesebben mennek Jézushoz az emberen át, mert mindenekfelett a modern világ egységre és békére való törekvéseit akarják megvalósítani, betölteni.

Mindez kétségkívül keresztény megnyilatkozás. De rendkívül súlyos volna – annyira súlyos, hogy a kereszténység már nem is az lenne, aminek Jézus akarta –, ha végül is oda jutnánk, hogy Krisztust kizárólag testvéreinken át és őértük keresnénk.

Azzal a szeretettel kell szeretnünk, melyet az apostol érzett meg Jézus szívében, s ez a szeretet csak akkor lehet valóságos, ha alkalmas arra, hogy – a csenden és a dolgoktól való elkülönülésen át – Jézus, Isten Fia felé vigyen bennünket az imádásban, az önmagáért való imában, mely minden istenszeretet végpontja.

Az egyháznak örök az a küldetése, hogy Istent szemlélje. Ennek az örök küldetésnek folytatása és beteljesítése a mi sajátos feladatunk a mai világban, az új életkörülmények között. S mert a világnak újból meg kell tanulnia Krisztust önmagáért imádni és szeretni.

Életünknek kell bizonyítania, hogy napjainkban is lehetséges és szükséges az ima, s hogy Jézust ma is éppen olyan szenvedélyesen lehet önmagáért szeretni és imádni, mint húsz évszázaddal ezelőtt Galileában.1

Aki felfogja, hogy szeretik, az viszonozni akarja. Az Atya vallomása: Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok. A szeretett Fiú viszont vallomása: „Ne az én, hanem te akaratod legyen, Atyám!”

Ne elégedjünk meg azzal, hogy ezután bűn nélkül akarunk élni.

Vágyakozzunk Istent egészen viszont szeretni. A Nagyon Szeretett megismerése mi más lenne életemben, minthogy viszont szeressem őt?!

A keresztény neve: viszont-szerető.

1 René Voillaume Emberek között. Foucauld Károly testvér lelkisége

(2013) 


2010 2013