ÚRNAPJA - C ÉV

EGYHÁZ ÉLTETŐJE: KRISZTUS, A KENYÉR ÉS BOR

Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.(1Kor 11,23-26)

  1. Az elárulás éjszakája

Az az éj, amelyen a gyalázatos árulás, a rémült megfutamodás és tagadás történt. Jézus a kenyérben odaadja legbensőbb titkát: életét akarja megosztani övéivel, akik még egy órát sem képesek eltölteni mellette ébren. Annyira fáradtak! Ki a gyilkosokhoz, ki az álomba menekül. A végén pedig – aki még maradt – egyszerűen elfut, hogy mentse az életét.

Ennyi maradt a csodákból, a hozsannákból, és a nagy fogadkozásokból.

A Kenyér, amelyet Ő ad az Ő teste a világ életéért. Jézus nem csalódott tanítványaiban, hiszen éppen ezért az óráért jött.

A hármas megkísértés, amely Jézus ellen irányult „hármas támadás Jézus szegénysége ellen, az önkiüresítés ellen, amivel meg akart váltani bennünket. a támadás megtestesülésének gyökeres volta, Isten megalkuvás nélküli leereszkedése ellen.”1

A Kenyér éjszakája: egészen akarja magát adni. Ezért lett Isten Fia emberré. Emberré lenni viszont annyit jelent, hogy szegénnyé válunk; hogy semmink sincs, amire Isten előtt büszkék lehetnénk, semmi más támaszunk, semmi más hatalmunk és biztosítékunk, mint saját szívünk bevetése és odaadása.

Jézus sem tartott meg semmit magának. Ezen az estén, vacsora közben, mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének (v. ö. Jn 13,1). Megmosta tanítványai lábát: önmaga teljes leszegényítése. Ahogyan Pál mondja: Nem ragaszkodott feltétlenül Istenségéhez, hanem kiüresítette magát (Fil 2,6).

Nos a kísértéskor a köveket nem változtatta kenyérré, hogy éhségét csillapítsa. Nem tette, mert egészen ember akart maradni: éhezett. Az éhség csak akkor emberi, ha sohasem csillapítható egészen; a vágy csak akkor emberi, ha hasztalan is maradhat; a szakadékok fölött állás és járás csak akkor emberi, ha nem hívhatunk többé hordozó kezeket.2

A kövek azok maradtak, amik: kövek. Ő maga lett kenyérré, hogy éhségünk az Ő végtelen valósága töltse be. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. (Jn 6,51)

  1. Ti adjatok nekik enni! (Lk 9,13; Mt 14,16)

Ugyan honnét vehetnénk ennyi kenyeret? Nagy a világ éhsége!

Az éhes ember veszedelmes: türelmetlen, támad, erőszakos, nem ismeri a finomodó beszédet, etikettet. Nem köszönik meg, hogy végre jóllakásig ehettek, hanem királlyá akarják tenni: add nekünk mindig ezt a kenyeret!

Jézus nem enged az ünneplésbe csomagolt követelés előtt, mint ahogy nem tört meg a fenyegetés előtt sem, amikor Pilátus sértődötten ráförmed: Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek? (Jn 19,10) Jézust nem kellett szabadon bocsátani, hiszen most is szabad. Pilátus a rab: a félelme foglya. Fél a néptől, fél a császártól. Leginkább saját lelkiismerete vádjától retteg, mert tudja, hogy egyre inkább talajt veszít, s meggyőződése ellen cselekszik.

Ti adjatok enni: az apostolok és minden keresztény hivatása. Nem elegendő befogni az emberek száját. Nem elegendő akár kenyérrel betömni. Az éhség ennél nagyobb. Olyan kenyérre van szükség, amelyet ha megvonnak az embertől, akkor „elpusztul az úton”. Az Élet Kenyere nélkül szánalomra méltó éhezők vagyunk: túltáplált éhezők. Jóllaktunk, csak nem tudjuk minek élünk?

Világmegváltó fantaszták szájáról gyakran lehet hallani az ellentmondást nem tűrő véleményt, mely szerint a kereszténység megbukott. Nevetséges: hogyan bukhatott volna meg az, ami tulajdonképpen uralomra sem került? Az úgynevezett keresztény Európa kétezer év alatt még meg sem próbált igazán keresztény lenni. Az európai irodalom legremekebb alkotásain valami állandó pesszimizmus uralkodik, valami hatalmas szomorúságkultusz vonul át. Ez pogány jelenség, mert a kereszténység – az aszketizmus minden sötét látszata ellenére – nagyon derűs, nagyon vidám dolog. Isten gyermekének lenni olyan kiváltság, amely kellőképpen átérezve elegendő arra, hogy derűt és megnyugvást adjon a sötét hatalmaktól háborgatott léleknek.3

Ezeket a sorokat Dsida Jenő, a nagyon fiatalon elhunyt erdélyi költő írta az 1930-as években.

Jézus nem szomorkodva, hanem szeretettel megy el: ennek a jele a Kenyér. Övéinek legbensőbb barátja, társa akar lenni. Kenyér, amely erőt és derűt ad az úton. Meg még valamit: társakat! A kenyér arra való, hogy megtörjék, szétosszák, hogy mások is éljenek. Mert ez élet, amelyet Ő ad nem más mint a szeretet élete: adni vágyik, égni vágyik.

Az a Kenyér, amelyet Krisztus megtör oltárainkon az Ő olthatatlan szeretetének a jelenléte. Megosztja velünk életét, táplál, hogy életünk legyen. Csak Vele lehetünk életrevalók, akik nem zárkóznak magukba. Olthatatlan vágyat támaszt, hogy éljük életét. Hogy éljünk és éltessünk másokat.

Lángja, miképpen a tűzláng
s az Úrnak lángja, olyan:
nagy záporok el nem emésztik,
nem oltja ki semmi folyam.
Nélküle koldus a dús,
háza, megannyi cseléde
mind semmi a nagy szerelemhez,
hiába kínálja cserébe.
4

1 Johann Baptist Metz: A lelki szegénység. Szegénységünk kincs. Prugg Verlag, Eisenstadt 1982, 36

2 u.o. 38-39

3 Dsida Jenő: A mosoly dicsérete. Séta egy csodálatos szigeten. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005, 210-211

4 Dsida Jenő: Énekek Éneke, mely a Salamoné (részlet)

(2013)