Nagyszombat

Az osztozkodás

A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, aztán fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Erre azt mondták egymásnak: Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen. Jn 19,23-24.

Mindenkinek, ami neki kijár meg kell adni – mondja a régi római jog. A hóhéroknak – becsülettel megszolgáltak érte – az elítélt néhány ruhadarabja. Így szokás: a kivégzett személy holmija az övék. Eszükbe se jutott, hogy a hozzátartozóknak, tanítványoknak adják. Eltulajdonította Őt a hatalom. Persze a holttestet majd visszaadják, de ruháit nem. Érjék be Vele. Most ott függ még a kereszten, a szorgalmas katonák pedig éppen sorsot húznak: kié legyen a varratlan köntös. Az egyik haldoklik, a másik éppen nyerészkedik. A tanítványoknak nem marad semmi személyes holmi „emlékül”. Ő maga adott nekik előző este „emléket”: önmagát, testét és vérét a kenyérben és borban. Ne azért, hogy nézzék, vitrinben tartsák, hanem: vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, ez az én vérem.

Így nem maradt más, mint az „emlékezés”. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre: megjeleníteni, cselekedni Őt. Nem egyszerű visszaemlékezés ez, hanem megjelenik az ő megváltói tette, hogy bennünk a Kenyér és Bor vétele által cselekedhesse megváltó tettét. Életet adjon. A kereszt áll most előttünk, rajta Ő, aki mindent odaadott. Az első időtől kezdve a kereszt szemlélése az erőforrás a keresztényeknek: nézzétek, hogy szeretett! A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár mindvégig szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket: János evangélista mélyen megrendülve ezekkel a szavakkal vezeti be Jézus szenvedéstörténetét (Jn 13,1). Semmi nélkül, felemelve a kereszten: hogy jól lássuk Őt: nem mást hagyott nekünk hátra szeretete jeléül, mint ezt a teljes odaadást. Utak mentén, otthonainkban vagy éppen a nyakunkban hordva a keresztet ne legyen a kereszt csak egy „emlék”, hanem emlékezés: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte (Jn 3,16). Érted, értem, minden emerért. Csak Vele és általa, őt cselekedve, az Ő erejében szeretve tudunk értelmet adni a magunk életének és a világnak. Nézz rá, hogy megértsd életedet, hogy szabad legyél.

Meg kellene halnunk, ha nem néznénk Téged, amint, mintegy varázsütésre, minden keserűséget édességgé váltóztatsz. Nézünk Téged a kereszten halálkiáltásodban, mélységes gyötrelemben, teljes tehetetlenségben, élőhalottan, amikor kihülőben minden tüzedet a földre szórtad, és végtelen bénultságodban reánk pazaroltad végtelen életedet, hogy most azt éljük mámorosan.

Elég, ha látjuk: legalább egy kicsit hasonlók vagyunk Hozzád, ha egyesítjük fájdalmunkat a tieddel és fölajánljuk az Atyának.

Hogy világosságunk legyen, azért fogyatkozott meg látásod.

Hogy részünk lehessen az egységben, azért tapasztaltad meg az elválást az Atyától.

Hogy birtokba vehessük a bölcsességet, azért tetted magad „tudatlansággá”.

Hogy ártatlanságba öltözhessünk, azért tetted magadat „bűnné”.

Hogy Isten legyen bennünk, azért élted át eltávolodását Tőled. (Ch. Lubich)

Aztán leveszik a keresztről. Visszakapja az, aki a legilletékesebb: Anyja. Mária megkapja, ami az övé. Neki Jézus maradt. De már nagyon régóta tudja, hogy új törvénye van általa a világnak: mindaz anyám, nővérem, testvérem, aki megteszi Atyám akaratát (vö. Mk 3,35). A történelem legmegrázóbb és legfönségesebb jelenete: a Jézust leveszik a keresztről, és Anyja ölébe teszik. Mária karjaiban tartja Őt: mint élő szentségmutató a Föltámadást.

(2010)