Nagypéntek

Az Igazság

Mi az igazság? – kérdi Pilátus.

Az igazság az, ami Pilátust a legkevésbé érdekli. Neki megoldás, intézkedés kell. Az Igazság itt áll előtte, de Pilátus nem látja, mert elvakította önteltsége. Aki nincs az Igazságból, az nem lát. Pilátus erős akar lenni, ezért erőszakos. Ez a világ „igazsága”. „Aki Krisztus mellett döntött, az meghal a világnak, a világ is meghal számára. Az ilyen ember, az Úr sebhelyeit viseli testén (vö. Gal 6,17), gyönge és megvetett az emberek előtt, de éppen úgy erő is, mert a gyöngeségben hatalmas az Isten ereje. Jézus tanítványa nemcsak a ráhelyezett keresztet veszi magára, hanem önmagát feszíti keresztre. „Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt” (Gal 5,24).

„Isten és ember között minden kapcsolat fájdalmat okoz. Isten nem akarja nézni a rosszat, az ember nem akarja nézni a jót” – írja Simone Weil. Majd így folytatja: „A legfőbb oka annak, hogy az Isten Fia emberré lett nem az, hogy megmentse az embereket, hanem az, hogy tanúságot tegyen az igazságról.

Tanúságot tegyen arról, hogy az Atya és a Fiú közötti szeretet erősebb a Teremtő és teremtmény közötti távolságnál. Tanúságot tenni az igazságról. De milyen igazságról? Egyetlen igazság szolgál rá csupán, hogy tanúskodás tárgya legyen.

S ez az igazság: hogy Isten Szeretet. A Fiú elvált az Atyától, hogy tanúsítsák: szeretik egymást.”[1]

Pilátus nem bírja elviselni az igazságot. Ezért kigúnyoltatja azt, aki a leginkább tiszteletre méltó; leköpdösteti azt, aki mérhetetlenül tisztább; megvereti azt, aki maga a szelíd szeretet. Így tesz mindenkor az elaljasult hatalomvágy: nevetségessé tenni az igazságot, elrútítani a ragyogást. Az Igazságon nem fog sem a mocsok, sem a korbács. Még a gonosztevőknek kijáró bitófa sem. A kereszten vergődő utolsó kiáltása: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! A szeretet mindent elsöprő vallomása. Jézus nem irgalomért kiált, nem ártatlanságát bizonygatja. Ő az Atyáé és az Atya az Övé. Ez az Igazság. Beteljesedett, amiért jött.

A fentebb idézett S. Weil írta: „Amikor Krisztus meggyógyította a nyomorékokat, feltámasztotta a holtakat stb., küldetésének alázatos, emberi, szinte alacsonyrendű részét teljesítette. A természetfeletti részét: amikor vérrel verítékezett, amikor hiába vágyott az emberek vigaszára, hiába könyörgött kíméletért, amikor úgy érezte, hogy Isten elhagyta őt. Elhagyatottsága a kereszt magasában, micsoda mélysége a kétoldali szeretetnek! Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?Íme ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a kereszténység valóban isteni eredetű.”[2]

Krisztusban megnyilvánul, az ember számára olvashatóvá válik az a mérhetetlen szeretet, amely a Szentháromság élete. Ez a ragyogó sötétség, a zuhanás felfelé, ahogyan a költő mondja. A Szenvedő Szolgáról, Krisztusról szóló próféta erről énekel:

Ki hitt hírünknek?
Ki tudta felismerni az Úr kezét?
Ez a satnya fiatal hajtás a száraz föld közepén,
sem ékessége, sem ereje...
ez a fő, amelyre nem emlékeztek,
ez a szenvedésébe befalazott arc,
ez a szem, amelynek tekintetét kerülik,
ez az ember, akit kivetnek,
ez a számon kívül hagyott...
Hát a mi betegségeink sújtották,
a mi fájdalmaink alatt roskadozott?
És mi az elvetettek közé soroltuk,
azt hittük, Isten keze veri és sújtja...
Pedig a mi vétkeinkért sebesítették meg,
a mi bűneinkért törték össze.
A mi kiengesztelésünkért törte össze a fenyíték,
és sebeiből fakadt gyógyulásunk.
Mi mindnyájan mint szétszórt nyáj bolyongtunk,
ki-ki maga kedvére csavarogva. Vö. Iz 53,1kk. 

Amikor a nép vezetői elhatározzák az Úr Jézus halálát, Szent János idézi Kaifás szavát: Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon, és a hozzáfűzött kommentárban megadja halálának igazi okát: A főpap megjövendölte, hogy Jézusnak meg kell halnia a népért, de nemcsak a népért, hanem hogy Isten szétszórt fiait is egybegyűjtse” (Jn 11,52). Íme az Úr Jézus halálának oka. Ezt ismételjük meg nap mint nap, amikor az Úr halálának áldozatát mutatjuk be, és „halálát hirdetjük, amíg el nem jön” (1Kor 11,26):

Mi mindnyájan mint szétszórt nyáj bolyongtunk,
ki-ki maga kedvére csavarogva. 

  Ő azért jött el, hogy összegyűjtsön:

A Mindenható akkor őrá tette minden gonoszságunkat.
Megkínozták és leköpték, de nem nyitotta meg száját,
hagyta magát vágóhídra vezetni, mint a bárány...
Az erősebb jogán véget vetettek életének,
és melyik kortársa fogta fel,
hogy népének bűnei szakították ki az élők közül,
hogy ezek az ütések verőlegényeinek voltak szánva?
Sírját is az istentelenek közé tették,
ott nyugszik a kizsákmányolók között,
pedig senki iránt nem volt igaztalan...
Úgy tetszett az Úrnak, hogy a szenvedés összetörje,
és ő engesztelő áldozatul ajánlotta életét. [3]
Vö. Iz 53,6kk

Általa, Vele és Benne gyógyultunk meg.


[1] Simone Weil: Ami személyes, és ami szent, Bp. 1983, 273.

[2] Uo. 297

[3] Jacques Loew: Elmélkedések Jézus Krisztusról. Izajás jövendölésének parafrázisai: P. D. Barthélémy u.o.

(2010)