2010
2013

A tékozló

Vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott. Lk 15,32

Jézusnak a tékozló fiúról szóló példabeszéde valójában egy „tékozló apáról” szól. Édesapaként jól tudja, hogy a fia nem fogja megállni a helyét: szétszórja örökségét, eltékozolja, amiért valójában még semmit nem fáradozott. Mégis: egyetlen szó nélkül hagyja, hogy fia menjen a maga útján. A lélektan erre a magatartásra ezt a kifejezést használja: elengedi gyermekét, hogy magára – és haza találjon. Hiába élt eddig az apai házban (ez a helyzet a „rendes” nagyobbik gyermekkel is): nem fogja fel, hogy az apja kicsoda. Minden esetre most mehet: apjától nem kap dorgálást. Szinte ráparancsol apjára: Add ki jussomat! Az atyja pedig szó nélkül megteszi kívánságát: nem helyezi kilátásba, hogy „majd megbánod te még ezt a nagy öntudatot és szabadságot; ott fogsz sírni, ahol senki sem lát…”, és hasonlókat. Egészen biztos, hogy az apa jósága készteti a fia szívét a bizalomra, a megbánásra és végül a hazatérésre. Egy szigorú és haragvó szülőhöz nem térhetett volna vissza egykönnyen szomorú és kiábrándító élményei után.

A kisebbik fiú szabadulni akar a szabadságtól. Ha valahol, akkor éppen apja mellett lehetett volna szabad. Az elmenni hazulról ezt jelenti: nem akarok veled élni, egy fedél alatt tudni biztonságos otthonom. Az ifjú, aki a szabadság és a boldogság délibábját kergetve indult útnak, az éhség áldozatává válik és egy disznócsordához kötődik. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni. Ha valakinek hasonló kalandra támadna kedve, bizonyos, hogy ettől nem kap bátorítást. A szerencsétlenség a megbánás motívumává válik. A fiút e helyzetében meglepik múltjának emlékei. Leterítettségében, szégyenében és megalázottságában hirtelen visszagondol atyjára, az egyedüli biztos támpontra. Ha először az otthoni jólét és gazdagság jut is eszébe, emlékeinek mélyéről előbukkan atyjának alakja. Úgy érzi, hogy annak ellenére, amit tett, továbbra is így beszélhet róla: "az én apám" (17. v.). Megsértette, elárulta és elhagyta őt, mégis megismétli: "atyám" (18. v.). A "magába szállt" (17. v.) kifejezés arra utal, hogy úgy tér magához, mintha álomból ébredne (vö. ApCsel 12,11). Az esztelenség világából visszatérve újra kapcsolatba kerül a valósággal. Ez még nem a megtérés mozzanata, de ennek nélkülözhetetlen előzménye. (O. da Spinetoli)

Gyakran megesik az életünkben, hogy el kell jutnunk egy mélypontig, hogy végre ráébredjünk: így nem mehet tovább! Ez a vályú-magány: a sertések közé sem vagyok méltó…

A megtérés is azonnal bekövetkezik azonban, mihelyt negatív ítéletet mond addigi életviteléről. Olyan ez, mint a tévedéseknek valamiféle hallgatólagos visszavonása, amely azonnal meghozza gyümölcseit. "Megtérni" annyit jelent, mint megfordulni és visszatérni a kiindulási ponthoz. Mielőtt azonban az ember útnak indulna, fel kell kelnie. A felkelés fizikailag is, de főleg erkölcsileg értendő. A cél az atyai ház. Itt azonban csak úgy mutatkozhat, ha elbeszéli és főként, megbánja a történteket, ha önbírálatot gyakorol és vádolja önmagát.

Az ember, aki atyja akaratával és az ő hallgatólagos egyet nem értésével szemben akarta megteremteni a maga boldog életét, a végén szerencsétlen bűnösnek érzi magát. Visszaélt atyja jóságával, elveszítette születésétől birtokolt jogait, ezért nem léphet be a házba egyszerűen családtagként. Úgy látszik azonban, még ő sem ismeri jól saját szülőjét.

Az egész történetben az apa a legboldogabb. Ő tudja, hogy a fia visszajön. Ez a tudás nem más, mint az apai szeretet. Ezért hagyja szabadon gyermekét, hogy felnőhessen a szabadság igazi felfogására. A szeretet első jele és feltétele: szabadnak hagyni azt, akit szeretek. Legyen az ő felfedezése az az öröm, hogy megtalálta azt, akire teljesen támaszkodhat, akiért élhet. Isten ezért megy el egészen addig, hogy vállalja az ember tagadásának lehetőségét.

Az apa szeretete akkora, hogy fia elébe siet: nem mutat „jogos” sértődést, haragot. Egyedül a fia érdekli. A szeretete fia iránt arra sürgeti, hogy kimenjen elébe, mert tudja, milyen nehéz utat kell megtenni gyermekének. Meg akarja rövidíteni elbitangolt fia gyötrődését. Ha a gyerek elvitte mindenét, amikor eliszkolt otthonról, akkor honnét került most elő a ragyogó köntös, ünneplő ruházat, gyűrű? Az apja készült az ünnepre: számára a gyermeke mindennél fontosabb. Ő akarja és tudja egyedül „felöltöztetni” gyermekét, visszaadni méltóságát.

A gyermek betanult bocsánatkérését motyogja: tudja, hogy méltatlanná vált, de csak itthon lehessen – akár az utolsó cselédként. Az atyja házában a gyermek nem élhet béresként. Csak fiú, gyermek lehet. (Ezt nem értette meg a nagyobbik fiú sem. Ő is csak szolgált apjának.)

Az atya azonban nem hagyja, hogy a fiú befejezze önmagát vádoló szavait. Nem engedi neki kimondani, hogy tartsák őt béresnek (19. v.); még azt sem tűri el, hogy ilyesmit mondjon. Az ügy be van fejezve. A veszély elmúlt, és most már csak örvendezni és vigadozni kell amiatt, hogy szerencsésen túljutottak a bajon (23. v.). Visszakapja a szabad embereket megillető gyűrűt. A gyűrűbe nyomott pecsét jelzi, hogy osztozik a család tekintélyében és méltóságában. A szenvedélyei rabjává vált ifjúnak az atya visszaadja teljes személyi és társadalmi szabadságát.

Aztán jön a nagyobbik, a „jó” gyermek. Döbbenetes, hogy ezek a gyermekek otthon éltek, s egyik sem fogta fel apjuk valóságát. Egyiknek a szenvedély, a könnyű élet sodorta el, vette el a józan ítéletét. A másiknak a munkamánia, a szerzés, a vagyon gyarapítása. Elfelejtettek gyermek és testvér lenni. A fiatalabb ezért megy el otthonról, az idősebb pedig emiatt nem képes felfogni apja örömét, amikor az a hazatérő, „meghalt, elveszett” fiú feltámadása, megkerülése miatt ünnepel. Az apa őt sem hagyja meg tévhitében: kimegy őérte is, kérleli. Az atya alázata nem meghunyászkodás két éretlen gyereke előtt, hanem vállalja őket a végtelenségig, mert az övéi.

A példabeszéd Isten határtalan irgalmáról, megbocsátó szeretetéről szól. Ahhoz, hogy megértsük ennek jelentését, merjünk gyermekként élni. Atyánk szava, „parancsa” a szabadság törvénye, hogy ne a szolgaság igájában vergődjünk. Ehhez meg kell tanulnunk Isten alázatát élni, átalakulni egész gondolkodásmódunkban. Az igazi alázat: türelem önmagunkhoz, hogy megszabadulhassunk mások iránti előítéleteinktől éppúgy, mint folytonos sértődéseinktől.

A Vele való közösség a legnagyobb ajándék. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt ránk bízta a kiengesztelődés tanítását (2Kor 5,17-21). A bűnbánati idő a hazatalálás ideje. Nem egyszerűen „szabadulás a bűntől”, hanem szerető Atyánkhoz térés. Ahhoz, aki egyedül képes visszahelyezni bennünket emberi méltóságunkba, hogy ne szolgaként, sertések eledelén tengődve éljünk. A bűnbánatban hazatalálva maga az Úr ültet ünnepi asztalához. Ennek az otthonnak a szabadsága legyen bennünk a bíztatás mindazok felé, akikkel csak találkozunk, s talán még a szolgaság keserű kenyerén tengődnek. Életünk bíztatásként szólítsa meg őket is: Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr! (Zsolt 33,9a)

(2010) 


2010 2013

Nagyböjt 4. vasárnap C év

A jó pásztor (Lk 15, 1-7)


A vámszedők és a bűnösök mindnyájan
igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük”. Ő erre ezt a példázatot mondta nekik: „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre”.

Jézus mindenkihez beszél, de szavai eltérő módon találnak visszhangra hallgatóiban, éspedig annak megfelelően, hogy melyik csoporthoz tartoznak: a vámosok és bűnösök bátorítást, segítséget és reményt találnak tanításában, és ezért közelednek hozzá; a farizeusok és a törvénytudók ugyanezeket a szavakat izgatásnak, a vád és az ítélet alapjának tekintik.

A vámszedők és a bűnösök mindnyájan elmentek, hogy hallgassák Jézust. Az egyetlen szemrehányás, amelyet az ellenfelek felhozhatnak az üdvözítő ellenében, az, hogy utálatos, vallástalan, Istentől távol álló, tisztátalan és másokat beszennyező emberek barátja.

A farizeusi gondolkodás kasztokat teremtett. Meghatározták a szent és a profán körét, és azon igyekeztek, hogy mindezt Istentől eredőnek tüntessék fel. Jézus ezzel szemben azt akarja tudtukra adni, hogy az ilyen megkülönböztetéseket Isten nem ismeri. Isten egészen más, mint amilyennek emberei, beleértve olykor prófétáit is, leírták őt. Jézus gyakorta megerősíti ezt példázataiban, hogy a témával kapcsolatban eloszlasson minden félreértést. Isten valódi megismerésében rejlik az ember üdvösségének titka. A megtérés sem a bűn, hanem Isten ismeretével kezdődik. Az, hogy az ember a rettegés érzésével vagy szívesen áll Isten elé, attól függ, hogy bírónak vagy barátnak ismeri-e őt. Hogy megdöbbenő őszinteséggel vall hit és hitetlenség mezsgyéjén tépelődő költő:

Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat,

s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled

s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek,

de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan

Istenben, aki zsarnok;

s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony

füvekkel,

patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival,

amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a

hegyláncok is.1

Olykor megtörténik, hogy a juhok közül valamelyik vigyázatlanul elkóborol a csoporttól, vagy fennakad a sövényen. Lehet, hogy magától is kievickélne a bajból, de a buzgó pásztor nem tud várni; otthagyja az egész nyájat, és fut, hogy megkeresse azt, amelyiket az elkallódás veszélye fenyegeti. A többi életét is éppoly értékesnek tartja és éppúgy szívén viseli, de pillanatnyilag annak érdekében fáradozik, amelyik nagyobb veszélyben van. Az egyik és az összes többi szembeállítása éppen azt emeli ki, hogy az van előnyös helyzetben, illetve az élvez előjogokat, amelyik letért az útról, mint ahogy a beteg vagy szerencsétlen embernek is előjogai vannak a biztonságban élő és egészséges emberekkel szemben. A pásztor nem a saját lelkiismeretének keres nyugalmat, hanem az elkóboroltnak biztonságot. Nem lel nyugalomra, míg meg nem találta az eltávolodott juhot. Amint megtalálta, fogja, vállára veszi, és visszaviszi a nyájhoz. Az ember az egész nyájjal hazatér, és elégedetten, boldogan ünnepel gondjaiban osztozó barátaival és szomszédaival együtt, mert megtalálta azt, ami elveszett. Még ha száz juhához viszonyítva ennek az egynek elvesztése nem is jelentett volna túlzottan nagy kárt, gondoskodó szeretetét és örömét nem tudja megtagadni. Ez a tény nemes érzületéről, nagylelkűségéről és jóságáról árulkodik. Ahelyett, hogy megsértődne vagy bosszankodna, s engedné, hogy a nyájat elhagyni akaró juh rablóknak vagy vadállatoknak kiszolgáltatva elpusztuljon, mélységes szánalomra indul iránta.

A pásztor akit az evangélium bemutat rendkívüli személyiség. Istennek s még közvetlenebbül Krisztus magatartását ismerjük fel benne azokkal az emberekkel szemben, akik nem ismerik őt vagy hűtlenek maradnak hozzá. A pásztor azon fáradozik, hogy megkeresse az elveszett juhot, és visszavezesse a nyájba. Isten ugyanezt teszi a bűnösökkel, s valahányszor sikerül őket visszatérítenie, nagy öröm tölti el az egész mennyei családot. Isten nem akkor örül, hogyha büntet vagy derékba töri a bűnös életét, hogy ez többé ne ártson a közösségnek, hanem akkor, ha látja az illető bánatát és megmenekülését.

Az emberi tévedések láttán Isten első reakciója a megértés, a megbocsátás és nem a harag. Nem felajzott íjjal követi a tőle elpártoló embert, hanem aggódva és szomorúan kísérli meg, hogy visszavezesse önmagához. Amikor ez sikerül, öröme túlszárnyalja a jók hűsége miatti örömét. A megbánás vagy a megtérés cselekedete mindig jelentősebb, mint a jóban való szokványos (vagy közömbös) kitartás. Valahányszor egy bűnös az ország útjára lép és megtér, az üdvösség egy lépéssel előbbre jut.

Az Apostol írja: Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt ránk bízta a kiengesztelődés tanítását (2Kor 5,17-21).

Olyan szomorú, hogy magukat vallásosnak tartó emberek folyton az embert korholó, tűzzel vassal fenyegető Istenről beszélnek. Sőt arra hivatkoznak, hogy látomásaikban maga a Mindenható tett ellenünk panaszt, s elviselhetetlennek ítél minket. Miért vetítjük tehetetlen dühünket, sértődésünket, a megbocsátásra képtelen gondolkodásunkat Arra, akiben csak szeretet van? Isten gyöngédsége, várakozása felülmúlja a miénket. Őrá hagyatkozzunk.

Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy irgalma az igazak iránt.

Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk bűneinket.

Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.

Tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk (Zsolt 103,11-14).

Ő nem a gyűlölet, a bosszú, a folytonos számonkérés Istene. Nem esik neki a gabonájának, hogy a konkolyt kitépje! Nem küld elmarasztaló, fenyegető üzeneteket tékozló fia után sem.

Még valamit rejt mindez, amire jó odafigyelnünk. Egymás bűnének hánytorgatása nem az igazság szolgálata. Segíts társadnak megszabadulni a gonosz hatalmából azzal, hogy te Isten igazságát éled. Amikor más csal, te igaz vagy, amikor más fennhéjáz, akkor te meghallgatsz, amikor más önző, akkor te készséges vagy a segítésben. Szemben az árral: pásztorolni a gyengét, hazavezetni az eltévedtet. Nem korbácsolással, kárpálással. Példáddal: nyakadba venni terhét. Többet ér ezer szónál, kárpálásnál. Ünnep lesz köztetek és bennetek: Isten ünnepel nálatok. Aranyszájú szent János írta:

Semmi más nem tehet téged Krisztus követőjévé, mint az, ha gondját viseled a másiknak. Hiába sanyargatod magadat böjttel, vagy veted ágyadat a kemény földre …, ha nem viselnéd gondját felebarátodnak, semmi érdemeset nem tettél, és távol maradtál Példaképedtől.

1 Jules Supervielle: Imádság az ismeretlenhez (részlet)

(2013) 


2010 2013