2010
2013

Húsvét

Feltámadás Krisztusban


Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia. Lk 24,5-7

Az asszonyokat a halott iránti szerető kegyelet viszi a sírhoz. Szerették volna befejezni az előző este megkezdett teendőiket: illatos olajokkal még egyszer alaposan megkenni a testet. Halottat keresnek, nem valami csodás eseményre készülnek. Ezért lepődnek meg, sőt félelem fogja őket a két fehér ruhás férfi kérdését hallva: Miért keresitek az élőt a halottak között? Nem társalogni jöttek, főként nem idegen férfiakkal: a gyász, a lelkükben támadt zavar miatt földre szegezik tekintetüket. Különben sem illett férfiakkal szóba elegyedni. Miután végighallgatták a különös küldöttek tanítását, azonnal a tanítványokhoz sietnek.

Jézus testének eltűnése zavarba ejti az asszonyokat: az ő emberi várakozásuk összetört, amikor – valószínű – szemtanúi voltak halálának. A feltámadás nem az emberi logika műve. A gyász, siratás az a nélkülözhetetlen cselekedet, amelyben az lezárhatom önmagamban azt a hatalmamon kívül történést, a halált. Az asszonyok szerették volna lezárni azt a veszteséget, csalódást, amelyet Jézus elvesztése okozott. Szerettek volna gyászolni, s ez a különös hír még nagyobb zavart keltett bennük. Az emmauszi tanítványok is erről panaszkodnak magának a Föltámadottnak: néhány közülünk való asszony megzavart minket azzal a hírrel, hogy él (vö. Lk24,22). A fájdalom, a halál biztosabbnak látszik, mint a remény. Félünk remélni, nehogy ismét csalódjunk…

Az Úr jézus testét keresik – mondja Lukács evangélista. Jézus az Úr! Az asszonyok ama hely előtt állnak, amelyen feküdt, de ő nincs ott. Az evangélista szerint földre szegezett tekintetükkel azt a képtelen benyomást keltik, mintha az élőt a holtak között (a sírban) keresnék. Az "élő" nem olyasvalakit jelöl, aki még életben van, hanem, aki maga az élet, illetve aki belépett Isten világába, aki a bibliai hagyományban lényege szerint az "élő" (vö. Szám 14, 21-28; MTörv 5,26; 32,40; Ez 5,11). Az élő az élet forrása (vö. Ter 2,7; 1 Sám 2,8). A feltámadt Krisztus egyedülálló módon részesül az isteni életből. Ezért nem a halottak birodalmában van, hanem Istennel.

Az ember azért fogadhatja el a feltámadást, mert Jézus előre megmondta, és azért lehet bizonyos benne, mert ő határozottan beszélt erről, miként ezt sok tanú igazolja. Az asszonyok a végén azért hisznek az angyali üzenetnek, - "élő", "feltámadt" - mert visszaemlékeznek Jézus prófétai szavaira. A "visszaemlékezés" nem csupán az emlékezet dolga, hanem bizonyos szavaknak szívünkben történő újrahallgatása, és főként meggyőződés arról, hogy e szavak igazak. Krisztust elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk önmagát magyarázó, értelmező és felkínáló szavát is. (O. Spinetoli)

Az efezusiakhoz írt levél kijelentése szerint Krisztusban van összefoglalva a mindenség: "Isten tudtunkra adta ugyanis jóságos tetszése szerint akaratának titkát amellyel elhatározta, hogy az idők teljességével Krisztusban mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van" (Ef 1,9-10). Az egész világmindenség - így olvassuk a kolosszeiekhez szóló levél kezdetén - a feltámadt Úrban áll fenn: "Benne van megváltásunk, bűneink bocsánata. ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, trónusokat uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn" (Kol 1,14-17). Jézus a világmindenséget színültig 'betöltötte' (Ef 4,10). (Boros L.)

Lukács az Örömhír utolsó eseményeiben a Feltámadottal való találkozás minden várakozást felülmúló mozzanatairól számol be. Jézus megjelenik övé között, akiknek a szíve még mindig tele rémülettel. Nem vakító fényjelekkel mutatkozik meg előttük, hanem, megmutatja sebeit. Megérinthetik mindent odaadó szeretetét. Még tovább megy: ő kér enni barátaitól. A legbensőbb közösségben marad velük. A kenyértörés lesz az, amelyben felismerhetik Őt Ezért hangzik fel újra minden misében a vallomás: Íme hitünk szent titka! Mindazok, akik asztala körül állunk reményteli szívvel feleljük: Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.

(2010) 


2010 2013

HÚSVÉT - HOL KERESED ISTENT?

Isten, én Istenem,

pirkadatkor már előtted virrasztok,

téged szomjaz a lelkem,

utánad sóvárog a testem, puszta, úttalan, víztelen vidéken.

Bárcsak megjelenhetnék előtted a szent helyen,

és láthatnám hatalmadat és dicsőségedet!

Hisz irgalmad jobb, mint az élet, ajkam téged dicsér.

Áldani akarlak, amíg csak élek, és nevedben emelem fel kezemet. (Zsolt 63,2-5)

Péter apostol így beszélt a néphez: Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Aztán megölték, keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta, igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után. Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tanúsítsuk, hogy ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt. A próféták mind tanúságot tesznek arról, hogy aki hisz benne, elnyeri nevében bűnei bocsánatát.” (ApCsel 10,37-43)

Isten: akit én keresek. Isten, aki Van. Az Isten az én Istenem, és nem az én istenem az Isten… Őrá vágyom, az egyetlenre. Nem arra, akit én alkotok kapzsi vágyakozásokban, pusztító sértődéseimben, be nem vallott érvényesülésvágyaimban. Istenre szomjazom, aki jobb, mint az élet.

Az Élő Istent szomjazom

Hol keresed Istent? Gyerekkori emlékeid között, amikor még minden olyan szép és jó volt? Zsongító, édes élményeid raktárában, amikor még annyira hittél (de rég is volt, Istenem…)? Istened egy letűnt idő halványuló élménye? Elfeledkeztünk Istenről, s ez az igazán nagy baj. A többi az a következmény- írta Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író.

Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.(Lk 24,5-7)

Az asszonyokat a halott iránti szerető kegyelet viszi a sírhoz. Szerették volna befejezni az előző este megkezdett teendőiket: illatos olajokkal még egyszer alaposan megkenni a testet. Halottat keresnek, nem valami csodás eseményre készülnek. Ezért lepődnek meg, sőt félelem fogja őket a két fehér ruhás férfi kérdését hallva: Miért keresitek az élőt a halottak között?

Nem társalogni jöttek, főként nem idegen férfiakkal: a gyász, a lelkükben támadt zavar miatt földre szegezik tekintetüket. A halált akarták véglegessé tenni.

Különben sem illett férfiakkal szóba elegyedni. Miután végighallgatták a különös küldöttek tanítását, azonnal a tanítványokhoz sietnek.

Jézus testének eltűnése zavarba ejti az asszonyokat: az ő emberi várakozásuk összetört, amikor – valószínű – szemtanúi voltak halálának. A feltámadás nem az emberi logika műve. A gyász, siratás az a nélkülözhetetlen cselekedet, amelyben az lezárhatom önmagamban azt a hatalmamon kívül történést, a halált. Az asszonyok szerették volna lezárni azt a veszteséget, csalódást, amelyet Jézus elvesztése okozott. Szerettek volna gyászolni, s ez a különös hír még nagyobb zavart keltett bennük. Az emmauszi tanítványok is erről panaszkodnak magának a Föltámadottnak: néhány közülünk való asszony megzavart minket azzal a hírrel, hogy él (vö. Lk24,22). A fájdalom, a halál biztosabbnak látszik, mint a remény. Félünk remélni, nehogy ismét csalódjunk…

Az élő Isten sokakat zavar! Jézusról, mint múlt eseményről szívesebben beszélnek. Az élőről a gúny, a mellébeszélés, egészen a hazugságig – ellopták a testét amíg aludtunk – elsodorja a tiltakozókat.

A Dicsőséges „Kertész”

Mintha maga Isten bújócskázna velük – velünk. A kora hajnalban Jézus sírjánál járó asszonyok, majd a tanítványok valójában összezavarodnak. Nincs sehol a halott Jézusuk… Őt szerették volna tovább ápolni. Nos, ez a fordulópontja életüknek.

De még egy kemény próba: a Feltámadottal találkozó asszony kertésznek nézi Őt.

A Feltámadott Jézus Krisztus áttöri messiásvárásukat, azokat a megoldási lehetőségeket, amelyekre legmerészebb álmaikban is alig mertek gondolni. Találkozni a Feltámadottal a hitben azt jelenti, hogy emberi gondolkodásunk fogalmai kudarcot vallanak Jézus valóságán, és hogy éppen gondolkodásunk hajótörése által válik Jézus az Istenhez vezető egzisztenciális úttá.1

Az Úr jézus testét keresik – mondja Lukács evangélista. Jézus az Úr! Az asszonyok ama hely előtt állnak, amelyen feküdt, de ő nincs ott. Az evangélista szerint földre szegezett tekintetükkel azt a képtelen benyomást keltik, mintha az élőt a holtak között (a sírban) keresnék. Az „élő” nem olyasvalakit jelöl, aki még életben van, hanem, aki maga az élet, illetve aki belépett Isten világába. Ő az, aki lényege szerint az „élő” (vö. Szám 14, 21-28; MTörv 5,26; 32,40; Ez 5,11). Az élő az élet forrása (vö. Ter 2,7; 1 Sám 2,8). A feltámadt Krisztus egyedülálló módon részesül az isteni életből. Ezért nem a halottak birodalmában van, hanem Istennel.

Sokan jobban kibékülnek egy olyan Krisztussal, akivolt (még meg is könnyezik), mint az élővel. Az élő Krisztus ma is éppúgy felkavar, mint akkor. Bármihez fogjunk, bármin gondolkodjunk mai egyéni és közösségi (politikai) életünkben, senki sem számíthat semmi jóra mindaddig, amíg könyörtelen akaratunk pusztán az érdekeink után lohol, nem törődve nemhogy az isteni igazsággal, de még a józan erkölccsel sem – vallja a fentebb már idézett orosz író.

Az ember azért fogadhatja el a feltámadást, mert Jézus előre megmondta, és azért lehet bizonyos benne, mert ő határozottan beszélt erről, miként ezt sok tanú igazolja. Az asszonyok a végén azért hisznek az angyali üzenetnek, - „élő”, „feltámadt” - mert visszaemlékeznek Jézus prófétai szavaira. A „visszaemlékezés” nem csupán az emlékezet dolga, hanem bizonyos szavaknak szívünkben történő újrahallgatása, és főként meggyőződés arról, hogy e szavak igazak. Krisztust elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk önmagát magyarázó, értelmező és felkínáló szavát is. (O. Spinetoli)

Pilinszky János mesélte, hogy egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy hisz-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért, „Igen – válaszolta a költő – mert olyan csendes volt. Mert amennyire közpréda volt a halála és agóniája, olyan rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelujája. Ez Isten dramaturgiája.”

Az efezusiakhoz írt levél kijelentése szerint Krisztusban van összefoglalva a mindenség: Isten tudtunkra adta ugyanis jóságos tetszése szerint akaratának titkát amellyel elhatározta, hogy az idők teljességével Krisztusban mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van (Ef 1,9-10). Az egész világmindenség - így olvassuk a kolosszeiekhez szóló levél kezdetén - a feltámadt Úrban áll fenn: „Benne van megváltásunk, bűneink bocsánata. ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn” (Kol 1,14-17). Jézus a világmindenséget színültig betöltötte (Ef 4,10). (Boros L.)

A föltámadt Krisztus minden ellenségét meghagyta abban a tévhitben, hogy győztek. A megfizetett katonák nem tudták, hogy üres sír mellett őrködnek a harmadik napon. Ki láthat be Isten gondolataiba, ki hatolhat be titkaiba? A legtöbbször csak találgatásokra vagyunk utalva vagy a következtetések útján közelíthetjük meg az igazságát.

Ha Isten láthatatlan az azért van, mert ugyan személy, de szellemi létező. Alázatosan rejtett, mert ha az ember látná, nem maradhatna szabad. Látása meggyőzné és elvenné szabadságunkat, hogy hitben dönthessünk mellette vagy ellene. A föltámadott láthatatlansága nem más, mint szabadságunkat tisztelő alázata.

Isten az alázat határtalan hatalma. Üdvösségszerző győzelmét sem akarta felhasználni arra, hogy megbénítsa a hívásának ellenálló emberi akaratot. Nem folyamodott az erőszakhoz, nem büntetette ellenségeit. Tudta, hogy őket is el fogja érni az üres sír híre. Ha szabad így fogalmazni azzal „büntette” őket, hogy szabadon megmaradhattak továbbra is ellenségeinek. Csendes győzelme tehát hangoskodó ellenségeinek sem jelentett vereséget. Jézus győzelme egészen tiszta és szent, és ezzel a tisztasággal akarja ellenségeit és a hitetleneket meghódítani.”2

Lukács az Örömhír utolsó eseményeiben a Feltámadottal való találkozás minden várakozást felülmúló mozzanatairól számol be. Jézus megjelenik övé között, akiknek a szíve még mindig tele rémülettel. Nem vakító fényjelekkel mutatkozik meg előttük, hanem, megmutatja sebeit. Megérinthetik mindent odaadó szeretetét. Még tovább megy: ő kér enni barátaitól. A legbensőbb közösségben marad velük. A kenyértörés lesz az, amelyben felismerhetik Őt. Ezért hangzik fel újra minden misében a vallomás: Íme hitünk szent titka! Mindazok, akik asztala körül állunk reményteli szívvel feleljük: Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!

Húsvétunk: válasszuk a Föltámadottat, aki irántunk való szeretetből odaadta életét, de meghagyta szabadságunkat, hogy életünk egyetlen viszont szeretetté válhasson.

(2013) 


2010 2013