Húsvét 7. vasárnap C év

KRISZTUS KÖZÖSSÉGÉBEN AZ UTOLSÓ SZÓ

A MEGBOCSÁTÁSÉ!

István azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült. (ApCsel 7,55-60)

Krisztus közösségét nem a tökéletesek, a magukat igazaknak tartók alkotják, hanem azok, akik képesek beismerni hiányosságaikat, bűneiket. Az öntelt, magának való ember másokban nem közösséget, hanem hibát talál. A megbocsájtás és a kiengesztelődés olyan feladat, amely által folytonosan megújulhatunk.

Nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? – írja Pál apostol (1Kor 6,19-20). Nincs szükség a kábulatra, hogy magunkat erősnek képzeljük, hanem adjunk helyet a Szentlélek tevékenységének. Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel (Ef 5,18). A Lélek velünk együtt akar tevékenykedni, nem pedig valami varázs-erőként irányítgat. A józanság kell ahhoz, hogy felismerjünk egy helyzet adta követelményt, megértsük a feladatunkat, s megértsük a Lélek megvilágosító indítását. Új szemléletet jelent ez minden, így a házastársi kapcsolatban is:

Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.(Ef 5,25-27)

A sötét gyűlölet, rosszindulat, a másik birtoklásának, hatalmamba kerítésének a vágya csak Isten Lelke világosságával győzhető le. Az első keresztényüldözések már az apostolok igehirdetésekkor elindultak. Amikor megfenyítették a feltámadt Krisztust hirdető apostolokat, azok nem futottak szét, zárkóztak magányba. De nem is kezdtek ellentámadás szervezéséhez, hanem, ahogyan Szent Lukács evangélista írja az első egyházról, egy szív-lélek voltak Isten Igéjének hallgatásában és a közös imádságban (ApCsel 1,14).

Éltetőjük az Ige és az eukarisztia, amelyet az első időtől ünnepelték, tehát a szentmiseáldozat!

Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. Félelem fogott el mindenkit, mert az apostolok révén sok csoda és jel történt Jeruzsálemben. A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. (ApCsel 2,42-44)

Nem riadtak meg a hangoskodó, erőszakos túlerő gyalázkodásától, mert Krisztus az Igében, a Kenyérben és a közösségben jelen volt közöttük. Isten igéjével táplálkozva, világosságot, eligazítást kaptak, hogy megértsék az idők jeleit. Nem jövendölésekért futkostak, de nem is pogány hatalmasságok, vagy a zsidó hatalmaskodók kegyeit keresték. Egyetlen Jó Hírre épült reménységük, életük: Isten szavára, az evangélium tanítására.

Miután megfenyítették az apostolokat, szabadon bocsátották őket, s azok az övéikhez mentek, és elbeszélték, mit mondtak nekik a főpapok és a vének. Ennek hallatára egy szívvel-lélekkel Istenhez emelték szavukat: - „Uram, te alkottad az eget, a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.(…) És most, Uram, tekints fenyegetőzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat. Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.”

Amíg így imádkoztak, megremegett a hely, ahol összegyűltek. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és bátran hirdették az Isten szavát. A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bőségesen részesültek a kegyelemben. (ApCsel 4,23-33)

Ez mindenkor az élő és éltető keresztény közösség élete. Mert ezek után következett ugyan István diákonus vértanúsága, mégsem rendültek meg hitükben. Úgy látszott, hogy a gyűlölet és erőszak gyakran minden feletti erőt képvisel.

A vértanú és a közösség tanúságtétele azonban erősebb minden gyűlöletnél. A szent diákonus utolsó szavai a megbocsájtás voltak. Kivégzésekor ruháit a keresztényeket fanatikusan gyűlölő Saul őrizte – hallhatta ő is a Lélek üzenetét a vértanú szavaiban! Néhány év, és Saulból Pál lett, aki Krisztust, a megfeszítettet és feltámadottat hirdette. Aztán ismét néhány évtized, és Pál örömmel hajtja fejét a kard alá, hogy tanúságot tegyen Jézus Krisztusról, akiért István is odaadta életét.

Az új törvény nem emberi erőforrásra, hanem Arra támaszkodik, aki a megbocsájtást, kiengesztelődést szerezte: Jézus Krisztusra. Ő elküldte a Lelket és hatalmat adott, hogy megbocsássunk. A Lélek ad erőt, hogy megtegyük, amit a magunk erejéből nem lennénk képesek megtenni: szívből kiengesztelődni. A megbocsájtás és a kölcsönös kiengesztelődés erőt kíván. A keresztény megbocsájtás nem a gyengeség, hanem a leghatalmasabb erő megnyilvánulása:

Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: –
rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod. 1

Szent István vértanú a Lélek erejében volt képes megbocsájtani. Ez a Lélek győzte le benne a természetes harag, az átélt fájdalomból kirobbanó indulatot. A Krisztus nevében kimondott megbocsátásnak olyan ereje volt, amely Saulból Pált formált!

Honnét tehetek szert erre az erőre: Krisztus maga adja szavát, közösségében megtöri Kenyerét, imádkozik értem:

Legyenek mindnyájan egyek. Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek. (Jn 17,20. 26)

1 Rónay György: Hat vers a Korintusiakhoz 2.

(2013)