HÚSVÉT 6. VASÁRNAP - C ÉV

AZ EGYHÁZ: ISTEN DICSŐSÉGE RAGYOGJA BE, MERT VILÁGOSSÁGA A BÁRÁNY

A húsvét utáni vasárnapokon az Egyházról elmélkedünk, ahogyan a Kezdetek Egyháza példáján látjuk. Nem valami idealizált közösség. Az apostoli igehirdetés nyomán létrejött közösségek is megküzdöttek azokkal a kísértésekkel, amelyekkel nekünk is őszintén szembe kell néznünk.

Néhányan, akik Júdeából jöttek, így tanították a testvéreket: "Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek." Mivel emiatt zavar és nagy vita támadt. (ApCsel 15,1-2)

Akik az első szövetség hitéből tértek a keresztény közösségbe, úgy gondolták, hogy a pogányságból megtérteknek előbb zsidóvá kell lenni.

Ennek a felfogásnak a legkülönbözőbb jelenségeivel ma is szemben találjuk magunkat: Kezdve attól, hogy vannak, aki az ószövetségi vallási törvényeket – mi a tisztátalan étel – akarják felújítani, vagy éppen más vallásokból kihalászott „isteni parancsra” hivatkozva tiltják a hús fogyasztását. De ennél „egyszerűbb” kísértések is bomlasztanak: ahogyan mi voltunk vallásosak, ahogyan mi díszítettük a templomot… Nem engedünk bizonyos egyéni áhítatgyakorlatból, nem törődve azzal, hogy az másokat akadályoz, kellemetlenséget okoz. Áldozáskor térdet hajt, vagy éppen keresztet vet – majd kiverve a pap kezéből a kelyhet, vagy az utána következőt buktatja… Fő az én ájtatosságom!

De van egy másik oldala is az éremnek! Isten szabadságra és nem szabadosságra hív. Ne keverjük össze az isteni törvényt az emberi szokással, de a világ elemi erkölcsi érzékének hiánya sem lehet megengedett azon a címen, hogy „ma mindenki így él”.

Krisztus nem néphagyomány és nem divathóbort kérdése.

Hallottuk, hogy közülünk néhányan - megbízásunk nélkül tanítva - megzavartak titeket, feldúlták lelketeket. (ApCsel 15,22)

Az egyházi életben, mint minden egészséges közösségben a szeretet megköveteli az önfegyelmet, az engedelmességet. Az önfejűség mihamarább széthúzást, ellenségeskedést és szakadást szít. Senki nem lesz szentté azáltal, hogy a másikról kijelenti, hogy bűnös. Jézus otthagyja a 99 hazatérőt, s utána megy az elkóboroltnak. Senkit nem akar kirekeszteni!

A szektásság ma – nem csupán vallási, hanem társadalmi téren is – népbetegség, amely az egész világon dúl. Ha nem tudom (nem akarom) a másikat elviselni, akkor alapítok egy új vallást, pártot, párkapcsolatot… ha az sem megy, akkor keserűségemben bezárkózom, s vigasztalásul elkezdek inni, vagy más „vigaszhoz” folyamodom. Az ilyen ember arról feledkezik meg, hogy minden ilyen új „eszményi” csapatban ő is ott van. Pedig éppen ő az, aki nem bírta a többit elviselni. Eszébe nem jutna, hogy önmagát nem képes elviselni, amikor másokkal kapcsolatba kerül. Az alaptörvény, amit az apostolok megállapítottak:

Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél. (ApCsel 15, 28)

Az egyház ma is a küzdők közössége. Annak beteljesedése az, amelyről a Jelenések könyve beszél:

10És lélekben elvitt egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. 11Isten dicsőségét sugározta. (Jel 21,10-11)

Nem követelhetjük, hogy már most mindenki ragyogó, tökéletes legyen. Úton vagyunk. A szeretet arra kötelez, hogy tegyünk meg mindent, hogy a tékozló fiú hazatérjen, az elkóborolt bárányért pedig el kell menni.

Nem magunkat kell fényesíteni, hanem jócselekedeteink világítson, életünk mint hegyre épült város hívogasson. Mennyei Jeruzsálemnek éppúgy, mint a keresztény közösségnek és az egyén életének fénye Krisztus.

A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány. (v. ö. Jel 21,10-14.22-23)

Imádkozzuk a Zsoltárossal, hogy valósítsa meg bennünk az Úr a tőle kapott hívatásunkat:

Isten legyen irgalmas hozzánk, áldjon meg minket és ragyogtassa fel arcát fölöttünk,

hogy megismerjük útját a földön, és minden nép körében üdvösségét!

(Zsolt 66,2-3)

(2013)