HÚSVÉT 5. VASÁRNAP - C ÉV

ISTEN IGÉJÉBEN SZÜLETŐ, ÉS A HIRDETÉSBEN ÉLŐ KÖZÖSSÉG

A keresztény közösség – Jézus szavára és szavának befogadása által születik és él. A kereszténység és így abban a tanítás nem erkölcsi törvények tanításában, még kevésbé bizonyos egyéni és közös bajokért való könyörgésekből áll.

Ebben a városban is hirdették az evangéliumot, sok tanítványt szereztek.

Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert „sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába.” (ApCsel 14,21-22)

A közösség szorongattatásokban élt: az Egyház a világ valamely táján megpróbáltatásoknak volt és van is kitéve! Azok, akik békében gyakorolják hitüket, tevékenyen részt kell venniük a szenvedők, a jogfosztottak megsegítésében. Ugyanígy az egész közösség felelőssége annak minden terhe, gondja.

Mind az evangélium hirdetése, mind pedig az anyagi feltételek biztosítása elemi kötelezettség. Aki úgy gondolkodik, hogy ő elegendő, ha ha hisz Istenben, Krisztusban, de nem vesz részt az evangélium hirdetésében, nem hordozza annak terhét, az élősködik!

Magukat hívő embernek tartók elvárják, hogy ha esküvőjét ünnepélyesen szeretné megülni, akkor zengjen az orgona, ragyogó templom fogadja, de „értetlenkedik”, hogy rendszeresen, komoly áldozatot is vállaljon annak fenntartásában, gondozásában, programjainak anyagi fedezésében. Ez a helyzet, ha aztán gyermeke születik, tisztes körülmények között kereszteljék, vagy életének bármely eseményéhez biztosítsák a megfelelő körülményt.

Még nagyobb az „értetlenkedés” – megjátszása – amikor az esküvőhöz feltétel a szentségi felkészülés, a bérmáláshoz a komoly előkészületben való részvétel. Nem „adminisztráció”, vagy ahogyan nemrégiben valaki megjegyezte „bürokrácia”, hogy kiállítsák azt a „papírt”… Szomorú, ha valaki vallásosnak tartja magát, de képtelen felfogni, hogy azok a követelmények, amelyeket az egyház megkövetel, nem a pap egyéni szeszélyéből, hanem az egyház küldetésének lényegéből ered.

A Szentírás beszámolója világosan tanítja, hogy a Krisztushoz tartozók belső fegyelmet, egymásért és együtt hordozott felelősséget tanúsítottak:

Az egyházak élére (kézrátétellel) elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek.

Pergében hirdették az Isten szavát, útra keltek, Isten kegyelmébe ajánlva annak a feladatnak a teljesítésére, amelyet aztán teljesítettek is. (ApCsel 14,23-24)

Az egyház nem kiszolgálója a magamutogatásnak, sem annak a felfogásnak, ha valaki csak egy külsőséget lát a szentségekben. Hogyan várja el az ilyen ember a hit alapvető követelményeinek semmibevételét egy hívő közösség képviselőjétől: Az ilyenek megsértődnek, másvalláshoz való átállással fenyegetőznek. Hányan átvették az evilági felszínes felfogást: ahelyett, hogy magukba szállnának, vádolnak, gyalázkodnak!

Nézzük első testvéreink példájára!

Az egyház nem szolgáltató cég, amelyhez ha bemegyek, eleget tesznek követelésemnek. Az egyház elsősorban Krisztus tanúja: evangelizáló közösség. Ez minden, magát hívő embernek tartó tagnak kötelessége.

Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját. (ApCsel 14,21-27)

Az egész egyház érdeklődött egymás élete iránt. Nem zárkóztak a hívek magukba valami álszent magatartással: „nem az én dolgom, én csak Istennel foglalkozom”. Érdekelte őket az a beszámoló, amit az evangélium hirdetői mondtak, s nem a pogány, hitetlen és gúnyolódó „híreken” ájuldoztak, vagy éppen „botránkoztak”.

Együtt magasztalták Istent, ahogyan a Zsoltár imádságával a Szentlélek az adja ajkukra:

Az Úr irgalmas és jóságos, megfontolt a haragban, és bőséges nála a kegyelem.

Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott. (Zs 15,8-9)

Együtt dicsőítették Istent, mert megértették, hogy Jézus Krisztus jelen van közöttük. A Zsoltárokkal imádkoznak: Isten Szentlelkének adták át a szót, s nem engedték, hogy a pogány, istentelen szóáradat hatalmába ejtse őket. Ezért nem csupán valaminek az elnyeréséért könyörögtek, hanem az a vágy hajtotta őket, hogy egész életük azonosuljon Krisztussal. Ebben megértették életük minden összefüggését, átláthatóvá váltak az események. Békéjük az a béke volt, amely Krisztusé, s a legnagyobb üldözésekben és nehézségekben sem hagyta el őket.

Ez az egyház jövője, amely most még küzd, de együtt van Mesterével. Fájdalmuk, egymás terhének hűséges hordozása nem reménytelen:

Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak. (v. ö. Jel 21,3-4)

Így teljesül Krisztus új törvénye, amely a hozzátartozóknak, a benne hívőknek az élettörvénye. Nem érzelgős, önmagukba roskadás, hanem hűséges vállalása egymásnak.

Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt. (v. ö. Jn 13,31-35)

(2013)