HÚSVÉT 4. VASÁRNAP - C ÉV

Hivatások vasárnapja

KRISZTUS ÖRÖMHÍRE MINDENKIHEZ SZÓL

Király az Úr - a népek reszketnek; kerubok fölött trónol - a föld megremeg. Nagy az Úr a Sionon, fönséges minden nép felett: dicsőítsék nagy és félelmetes neved, mert szent és hatalmas vagy! (Zsolt 991-3)

1.

Krisztus a benne hívők éltetője

Isten minden kor minden emberének felajánlja az üdvösséget, amelyet Fia, Jézus Krisztus által hozott el közénk. Minden korban személyesen kell meghozni a döntést.

Isten nagylelkűségét jelzi a Jelenések könyvének képletes nyelvezete, amikor ilyen kijelentéseket tesz:

Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. Ezek a nagy szorongatásból jöttek - magyarázta meg -, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.

a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti, és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.(v. ö. Jel 7,9.14b-17)

Ezek az ünnepélyes szavak egyértelműen hordozzák a jelen életünk – szorongatásokkal, könnyekkel teli – valóságát, de a azoknak az örömét is, akik mindezt Krisztussal hordozták.

Nagy kísértés minden korban, hogy akár az ószövetség prófétai könyveit, akár az evangéliumban megfogalmazott kemény szavakat úgy értelmezzük, mint mindent lezáró isteni ítéletet. Két tévedést hordoz ez a felfogás:

Egyrészt nagyon súlyos vád Istennel szemben, ha valaki éppen a saját teremtésében csalódott Istenről sajnálkozik. Olyan világot teremtett, amelyben lehet éhezni – nem csupán a mindennapi kenyérre – az igazságot, a szomjazni a boldogságos békét. Maga az Üdvözítő is éhezett, s nem változtatta a követ kenyérré, mert Ő mondta, hogy aki kővel megdob, dobd vissza kenyérrel… A kő-kenyérrel nem lehet visszadobni. Lehet éhezni az igazságra. Isten nem egyezik bele azoknak a követelésébe, akik folyton igazságszolgáltatást akarnak. Az Isten igazsága nem tan, sem nem ítélkezés, hanem az Ő Fia. Aki az igazságból való, az hallgat rá (v. ö. Jn 18,37).

Másrészt – az előbbihez szorosan kapcsolódik – valaki a saját (jelen) korát élné meg a teremtés csődjének. Gyerekes önközpontúság: nekem nem megy semmi, nekem a legrosszabb, a jelen világ a legmocskosabb, amelyben élek.

A Mindenható belekalkulálta az ember tagadásának lehetőségét is a teremtésbe. Aki szeret az szabadságot ad. Az ember, ha rabja valaminek, képtelen elgondolni, hogy mit jelent a szabadság, s azt hiszi, hogy szeretni annyi, mint rabul ejteni valakit. A felszabadítás címén egyéneket és népeket igáznak le. Felfedezés címén irtottak ki tömegeket ismeretlenségbe süllyesztve, vagy a névtelen állati sorba kényszerítve.

Isten vállalta, hogy az ember teremtésével, annak szabadságáért sebzetté váljon. Rónay György verse az ember teremtéséről drámai módon fogalmazza meg ezt:

És látta Isten, amint majd az élet

hamvas húsába árkot rág a féreg,

ahogy a lombot elejti az ág,

vad őszi szél süvít s vonaglik a világ,

az oltár kékes füstje visszatorpan,

keresztfa nő a szálas cédrusokban;

kezére nézett: roppant tenyerén

piros seb lüktetett s vér alvadt feketén.

Ekkor a gonosz, aki minden szabadság ellenzője, s csak a kényszert ismeri törvényként, próbálja a lebeszélni a Teremtőt. A gonosznak az a tökéletes, ami hibátlan; a mértéket a korlátolt érdek adja. A gonosz rákiált – mint annyiszor a történelemben – Istenre, hogy ne teremtsen embert!

S felet az Úr: „Kárhozott fény a ködben,

miért háborgatsz, lázadó, örök Nem?

Ki lehet az Istennél nagyobb?

S tagadja meg magát, mert te megtagadod?

Tudd meg: kezem művében nem a szépség,

de abban is a szeretet a mérték;

s mert mérhetetlen, egynek nem lehet

mértéke: ahogyan a Teremtő szeret.1

A képletes bibliai elbeszélésben Isten Igenje győz. A valóságban is. A Teremtő szeretetből, s nem kényszerűségből teremtett.

A kilátástalanság érzésnek helyt adni annyi, mint lezárni Isten végtelen szeretetének lehetőségét.

Isten igéje nem emberi mértékkel számon tartható üdvözültek tömegéről beszél, de a szenvedés módját és a beteljesedés idejét sem akarja sugallni. A beteljesedés folyamat, nem egyetlen esemény! Közösségben egymással és a Megváltóval. Ugyanakkor a legszemélyesebb találkozás.

2.

Krisztus őrzi meg és vezeti azt, aki hallgat szavára

Mindenki meghívást kapott az Úrral való közösségre. A döntő, hogy aki hallja Isten szavát, az egész életével válaszoljon.

Nincs semmiféle előjog, amely ez alól fölmentene, mert a hit belső azonosulást jelent.

Antiochiában az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát, amelyet Pál hirdetett Az Úr szava éltet, de ha valaki nem fogadja be, azt „idegesíti”, vagy irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni.

Az apostol nem ijedt meg a saját népe elutasításától: a pogányokhoz fordulunk - jelentette ki neki.

48Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. 52A tanítványokat eltöltötte az öröm és a Szentlélek.(v. ö. ApCsel13,14.43-52)

Krisztus őrzi meg és vezeti az Ő szabadságában azokat, akik hallgatnak rá: akik nem engedik, hogy a félelem, az önzés és magukra vett szokásaik rabjaiként éljenek tovább.

Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk. (Jn 10,27-30)

1 Rónay György: Genesis (részletek)

(2013)