Húsvét utáni 3. vasárnap C év

Elővezették hát, és a főtanács elé állították őket. A főpap kérdőre vonta őket: "Szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok abban a névben, és lám, egész Jeruzsálem tele van tanításotokkal. Ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét." Péter és az apostolok így válaszoltak: "Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.
Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit keresztfára feszítve megöltetek. Isten jobbjára emelte, fejedelemmé és Megváltóvá, hogy megtérítse Izraelt, és megbocsássa bűneit. Mi ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, és a Szentlélek is, akit az Isten megadott azoknak, akik engedelmeskednek neki." Ennek hallatára haragra gerjedtek, és meg akarták őket ölni. De felállt a főtanácsban egy Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben állt, s törvénytudó volt. Egy kis időre kiküldte az embereket, majd beszédet intézett a többiekhez:
"Izraelita férfiak! - szólt hozzájuk. - Fontoljátok meg jól, mit akartok ezekkel az emberekkel tenni! Mert nemrégiben föllépett Teudás, sokra tartotta magát, és vagy négyszáz férfi mellé szegődött. De megölték, azokat pedig, akik hittek benne, szétszúrták és megsemmisítették.
Utána a népszámlálás idején a galileai Júdás állt elő, és megnyerte magának a népet. Ő is elpusztult, és akik követték, azok szétszóródtak. Ezért most azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és engedjétek őket szabadon. Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket, és úgy látszana, mintha Istennel szállnátok szembe." Elfogadták érvelését. Behívatták az apostolokat, megvesszőztették őket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték őket. Boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Továbbra is mindennap tanítottak a templomban
és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus. (ApCsel 5,27-42)

Egy kiváló Kelet-kutató mesélt egy nagyon régi kínai festményről:

A képen azt ábrázolták, hogy a császár palotája kertjébe virágnézésre vezényelte ki az udvari előkelő­ségeket. Az uralkodó, és a magas rangú előkelő­ségek álltak szépen a kertben, és félrebillentett fejjel bámulták a virágokat. A virágok is épp ilyen áhítatosan félrebillentett „fejjel” csendben néztek vissza rájuk. Az ember és a teremtett világ viszonyának talán legszebb példája ez a szelíd, egymást tisztelő, bámuló viszony.

A régi Keleten úgy gondolták, hogy ez a csendes szemlé­lődés a legméltóbb emberi életforma. A tűnődés volt kultú­rájuk kulcsszava. A messzire, a távolba nézés, a titkok fürkészése. Nem annyira a közeli, az elérhető, a megragadható anyagi világ - ezeknél sokkal kevésbé - izgalmas titkai érde­kelték őket, hanem az anyagon túli, mögötti vagy alatti, vagy fölötti. Más szóval: a fizikai valóság nemigen nyűgözte le őket. A ter­mészetben olyan tökéletes rendet fedeztek föl, amihez hozzá­nyúlni féltek volna, nehogy elrontsák, tönkretegyék. Mi ennek a fizikai, anyagi való­ságnak a mozgatója? Ez érdekelte őket. Míg nem ismerjük, hogy mi mozgatja, mi hozza létre ezt a gyönyörűséget, vakon belenyúlni... hát, ostobaság lenne. Gyerekes és felelőtlen dolog.

Ezzel ellentétben a nyugati ember a védtelen és kiszolgál­tatott anyag felé fordult a leglelkesebben. Jelszavunkká lett az anyagi világot birtokba venni és átalakítani. Sajnos ebbe az anyagvilágba akarja belegyömöszölni embertársát, s persze, önmagát is. Anyaggá tenni és anyaggá lenni. Elvenni a lélek, az örök élet, s mindenekfelett Istennek még a fogalmát is az ember gondolkodásából!

Mindeközben győzelmesnek és diadalmasnak érezheti önmagát annak tudatában, hogy ő szabja meg a fél világ ízlését, vágyakozását, létezése értelmét. magát. Sőt ünnepet rendez önmagának: ünnepeli is magát, mint munkás, alkotó, iparkodó, teremtő hőst. Létezése értelmét vélte igazolniteremtése eredményeivel. Nehogy feleslegesnek tudja magát, ezért folyton hajtja magát, s aztán pedig már másokat is arra hajszol, hogy termeljen még többet. Így lett rögeszmévé, szenvedéllyé a termelés, a versengés, a szerzés. Mellékes lett az ember önmaga, a társkapcsolat, család. Egyre távolabb kerültünk a szép csodálatától, a csend érzékelésétől. Eltávolodtunk saját bensőnk érzékelésének biztonságától. Döntő jelentése lett annak, hogy mit tartanak mások szépnek, értékesnek.

Mit birtoklunk, amikor már „annyink” van? Zsebünk tele, s magunk üresen maradtunk!

Lám csak, a rózsa, nárcisz együtt,

- Nem nyílik ám a tudás, a kincs.

Ím, hol a szükség, ott a tudás.

S menyi a gazdag, ám esze nincs.1

Sokáig élt bennünk, de még a tudat alatt ma is, hogy mi nyugatiak (érts alatta az európai embert), szóval mi vagyunk az életrevalóak, a nagyszerű alkotások létrehozói. Aki csak szemlélődik, netán imádkozik, az haszontalan, naplopó, lusta. Nem új keletű ez, mert a 18. században II József császár azon a címen számolta fel a szemlélődő kolostorokat, hogy azok nem folytatnak „hasznos tevékenységet”. II. József egyházpolitikájának - a szűkebb értelemben vett jozefinizmusnak - célja: alárendelni az egyházat az államnak.2A későbbi abszolút hatalom hisztériájában kegyetlenkedő népmegváltók már nem alkottak újat, amikor a materialista, ateista „haladó” világnézet diadalra jutásáért börtönökben, munkatáborokban korbáccsal és gépfegyverekkel terjesztették a felvilágosult gondolkodást.

Az apostolokat elhallgatatni akaró főtanács tagjai vallásos emberek, akik egy maguk kereteibe faragott istenképre esküdtek. A feltámadás élő hite nélkül a kereszténységünk önelégültségünket szolgáló vallásgyakorlattátorzulna, amelynek valóban semmi köze a evangéliumhoz, mert a remény hiányozna az életből. A szeretet helyét az erőszak venné át. A közöttünk élő Feltámadott gyújtja lángra a szívünket, amikor asztalánál megtöri számunkra a Kenyeret.

1 Sahíd-E Balkhí (900-as években élt. Kiváló filozófus, arabul és perzsául írt) verse. Perzsa költők antológiája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968,51.

2 II. József 1782. január 26-án kihirdetett rendeletével megszüntette Magyarországon a szemlélődő életmódot folytató rendeket, valamint a remeteség intézményét.

(2013)