Húsvét 2. vasárnapja C év

Az apostolok keze sok jelet és csodát művelt a nép között. Mindnyájan egy emberként voltak a Salamon-csarnokban. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép magasztalta őket. A hívők - férfiak és nők - egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz. Még a betegeket is kivitték az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter arra megy, legalább az árnyéka érje egyiket-másikat. Sőt még a Jeruzsálemhez közel eső városok népe is odajött, hozták a betegeket, a tisztátalan szellemektől gyötörteket, s ezek mind meggyógyultak. A főpap és akik vele tartottak, vagyis a szadduceusok pártja, féltékenységükben fölléptek ellenük. Elfogatták az apostolokat, és nyilvános börtönbe vetették őket. De az Úr angyala éjszaka kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette őket, s így szólt hozzájuk:

Menjetek, álljatok ki a templomban a nép elé, s hirdessétek ennek az életnek az igazságait!”
Megfogadták e szavakat, hajnalban bementek a templomba és tanítottak. Amikor megérkezett a főpap és kísérete, egybehívták a főtanácsot és Izrael fiainak összes véneit, és üzentek a börtönbe, hogy vezessék őket elő.
(ApCsel 5.12.-21)

Aki fél az igazságtól, az nem mer a világosságra menni. Ezért félnek Jézus ellenfelei. Ezért támadták és támadják őt szüntelen. A gyávák, az árulók beszélnek a kereszténység gyalázatáról, a vallás sötétségéről.

A hit vágya-emléke még a legnyomorítóbb időben is megrendíti az eltorzított emberek lelkét. A sötét elnyomórendszer tapasztalatát írja egyik regényében az orosz Nobel-díjas író, Szolzsenyicin:

Az emberek mindig kapzsiak és gyakran gonoszok voltak. De amint megszólalt az estharang, és szava végigömlött a falu, a mező, az erdő felett, emlékeztette az embereket: ideje fölhagyni apró-cseprő földi dolgaikkal, hogy egy órácskára az öröklétnek szenteljék gondolataikat. Ez a harangszó, amely ma már csak egy régi dalban örződött meg számunkra, fölemelte az embereket; nem engedte, hogy négykézláb másszanak.1

A Jézus melletti tanúságtétel nem kivagyiság, hanem a szeretet egyszerű gyakorlata. Aki A feltámadott Krisztus hitében cselekszik, a legnagyobb irgalmat gyakorolja, mert nem hagyja magára a szenvedőt.

Isten minden keresztényt meghív, hogy szeretetének tanúja legyen. A bérmálásban fogadalmat teszünk, és kegyelmi erőt kapunk a tanúságtételre. Mit jelent tehát a tanúságtétel? Amint keresztény életünk, úgy tanúságtételünk is a Lélekvárás és a cselekvés, az önátadás és a kezdeményezés kettősségében fejlődik. Hiszen a tanúságtétel Isten, a Szentlélek műve, de pótolhatatlan szerepe van benne a mi közreműködésünknek is.

Jézus meghív minket, hogy legyünk tanúi a) az életünkkel, b) közösségünk egységével, c) szavainkkal. De a végtelen Istenről mi, gyarló emberek nem vagyunk képesek tanúskodni. Istenről csak Isten tehet hatékonyan tanúságot. (vö. 31. rész) - Jézus azonban megígérte, hogy Ő, illetve a Szentlélek fog tanúskodni bennünk, ha átadjuk magunkat neki.

A tanúságtétel három szinten történhet – figyelhetjük meg az apostolok magatartásában.2

a) Életünk tanúságtétele önmagában gyenge. Hiszen legjobb elhatározásaink után is folyton újra hibázunk. De a Szentlélek által Istenben élő “benső emberekké” válhatunk. (Ef 3,16) Ily módon Jézus megjelenik életünkben. S általa “bő termést” hozhatunk. (Jn 15,5)

b) Közösségünk tanúságtétele nem sokat érne, hisz a legjobb közösség sem tökéletes. De a Szentlélek által mégis eggyé válhatunk. (Ef 2,22) Ebben az egységben jelenik meg Jézus. (Mt 18,20) S a köztünk élő Jézus tanúságot tesz Istenről.

c) Szavunk mindig csak emberi szó. De Jézus megígéri, hogy ha átadjuk magunkat a Léleknek, akkor Ő fog szólni belőlünk, amint szólt a prófétákból, az apostolokból. (1 Kor 2,13; 2 Pt 1,21) - Ha például “bíróságok elé állítanak titeket - mondja Jézus - ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok... Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek.” (Mt 10,19-20)

- A tanúságtevő keresztény tehát folytonos várakozásban él. Várakozik, hogy a Szentlélek működjék és tegyen prófétai tanúságot benne. (Vö. Jo 3,1)

A hívőket sokszor elbizonytalanítja a világ látszólagos ereje, a gúny, a közömbösség, a keresztények kicsiny létszáma. S ha félelem van a lelkükben, nem mernek gondolni sem arra, hogy embertársaik megtérhetnek, vagy hogy nekik tanúságot kellene tenniük Jézusról. Ilyenkor csak saját erejüket, illetve erőtlenségüket látják. Az igazán hívő viszont tud a hitnek és a Szentléleknek hegyeket mozgató erejéről. Szívében hordja Jézus biztatását: “Ne félj, te kicsi nyáj. Úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.” (Lk 12,32)

Első testvéreink ereje a közöttük élő Jézus, aki mindenkor küldi a Lelket, hogy tanúságot tegyünk róla. Pillanatképeket villantok fel a kezdetek egyháza életéből, amelyek azt mutatják, hogy az egyház nem emberi erőlködés művé, s tagjai minden gyengesége, bűne ellenére képes megállni az idők viharaiban.

Azután, hogy szabadon bocsátották őket, az övéikhez mentek, és elbeszélték, mit mondtak nekik a főpapok és a vének. 24Ennek hallatára egy szívvel-lélekkel Istenhez emelték szavukat.

Amíg így imádkoztak, megremegett a hely, ahol összegyűltek. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és bátran hirdették az Isten szavát.

Isten Lelke tesz minket képessé, hogy Jézus Krisztust valljuk Urunknak és Szabadítónknak. Ő maga, Üdvözítőnk ígérte meg a Lelket, hiszen honnan lenne az önmaga életéért folyton aggódó embernek ereje, hogy megtegye a tanúságtételt. Egyszer-egyszer hősködhet valaki, de a hosszú gyötrelmek, megaláztatások összedöntik magabiztosságunkat, a fanatizmus legelszántabb keménykedését is. Hosszan, hűséggel megfelelni a Krisztus iránti vallomásra, a lélek tesz képessé, okossá és szeretővé. A vértanúság hitelességét is a gyakorlott szeretet biztosítja.

A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz írja életrajzában:

Amikor a vértanúság vágya nagyon elfogott, Szent Pál leveleit vettem kezembe, hogy végre válaszra találjak. Éppen A korintusiakhoz írt első levél tizenkettedik és tizenharmadik fejezetét pillantottam meg. Az előbbiben azt olvastam: nem lehet mindenki egyszerre apostol, próféta és tanító, és hogy az Egyház különböző tagokból áll, és a szem nem lehet egyszersmind kéz is. Noha világosan érthető válasz volt ez számomra, de mégsem olyan, ami csillapította volna vágyamat, és nem hozott békét a lelkemnek.

Tovább olvastam, és nem csüggedtem; és e felemelő eligazításra találtam: Törekedjetek az értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek (1 Kor 12, 31). Az Apostol tényleg megmutatja, hogy szeretet nélkül ezek az értékesebb adományok semmit sem érnek, és hogy a szeretet a magasztos út, amely biztosan Istenhez vezet. Végre megnyugodott a lelkem. (…). Ekkor értettem meg, hogy az Egyháznak szíve is van, s ez a szív szeretettől lángol. Megértettem, hogy egyedül ez a szeretet serkenti cselekvésre az Egyház tagjait, de ha kihalna benne ez a szeretet, akkor az apostolok sem hirdetnék azután már tovább az evangéliumot, a vértanúk sem ontanák már tovább a vérüket. Teljesen beláttam és megértettem, hogy a szeretet magában foglal minden hivatást; hogy a szeretet minden, és hogy a szeretet összekapcsol minden kort és helyet, egyszóval: hogy a szeretet örök.

Ekkor megittasult lelkem nagy örömében felkiáltottam: Ó, Jézusom, Szerelmem, végre megtaláltam hivatásomat; az én hivatásom: a szeretet. Én ugyanígy megtaláltam helyemet is az Egyházban, és ezt a helyet te adtad nekem, Istenem. Az Egyháznak, az én anyámnak a szívében én a szeretet leszek; így minden leszek, és így megvalósul a lelkem vágya.3

1Alekszandr Szolzsenyicin: Húsvéti körmenet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1994.

2 Vö. Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel. http://talalkozas.katolikus.hu/9per57.html

3 A Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz szűz Önéletrajzából http://breviar.sk/include_hu/pc_sv_okt.htm

(2013)