Hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala


Vigyázzatok: igaz voltotokat ne az emberek előtt bizonygassátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Mt 6,1


Pál apostol a korintusiaknak írt második levelében arról ír, hogy az Úr Krisztus által szerzett megbékélés szolgálatában, ennek a követeként tevékenykedik. Tehát Krisztus követeként kéréssel fordul a közösséghez: Krisztusért kérünk tehát benneteket, béküljetek meg Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazságossága legyünk őáltala. Ez olyan feladat, amely nem tűr halasztást: Íme, most van itt a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja. (2Kor 5,20)

A bűnbánati idő a megújulás, az újjászületés ideje: nem valami üres bánkódásé, önmarcangolásé. De nem is a sértődéseink, kesergésünk önigazolásának idejéé. Jézus egyszerű szóval int, hogyan kezdjünk a megújuláshoz:

Vigyázzatok: igaz voltotokat ne az emberek előtt bizonygassátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Mt 6,1

Semmi nem áll távolabb az igaz élettől, mint a képmutatás: Ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába (Mt 5,20). Az igazság, igaz volt kifejezés a Bibliában az Isten és az ember kapcsolatának (a jámborság, a vallásosság és a hit) összegzését jelenti. Az igaz emberek az Isten igéje szerint azok, akiknek hite és cselekedetei összhangban állnak, s vallás nem ürügy, vagy éppen eszköz az embertárs mellőzésére, kijátszására vagy éppen elnyomására.

Máté evangéliumában Jézus úgy mutatja be Istent, mint aki az ember barátja és atyja (3,17; 5, 16.45; 6, 1.4.6.8.9.14.15.18; 7, 11.21). A vele való kapcsolatunkat nem szertartások szabályozzák, hanem a bizalom, a meghittség és főként az őszinteség. Istent nem lehet becsapni látszatokkal, üres látványosságokkal és szemfényvesztésekkel. Az ő színe előtt nem a szavak, hanem a cselekedetek számítanak. Nem elegendő azt mondogatni, hogy Uram, Uram, hanem akaratát kell végrehajtani (7,21). Önmagában véve még annak sincs értéke, hogy meghatározott jótetteket viszünk végbe, mert ahhoz, hogy igazakká lehessünk, ezeket jól kell végrehajtanunk, azaz nem saját hasznunktól vagy közvetlen érdekeinktől vezérelve, hanem Isten elgondolásának megfelelően. Ha csak a magunk igazát keressük, könnyen messzire elkerüljük Isten igazságát.

A bűnbánati idő: visszatérni Istenhez és az Ő igazságában cselekedni: Íme, most van itt a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja (2Kor 5,20kk). Meghívásunk az Úrtól kemény beszéd, az igazság szava, amit prófétája által mond: Bizony hatalmas, nagy az Úr napja, és fölötte rettenetes; ki viselheti el? Nos hát – mondja az Úr – térjetek hozzám teljes szívetekből (Joel 2,12)

Gyakran feltesszük a kérdést? Lehet ma a keresztény értékek szerint élni? Mi szüksége van a világnak Krisztusra, amikor azt halljuk, hogy a „hatalmasságok” rendre támadásokat indítanak a kereszténység ellen. Éppen ezért szól a Szentlélek a Zsoltárban:

Uram, eljött a tettek ideje, hiszen megszegték törvényedet. (Zsolt 119,126)

A bűn tagadása, az erkölcsi törvények nevetségessé tétele még nem jelenti, hogy mindez meg is oldotta a világban tapasztalható kiúttalan vergődést, a rengeteg céltalan és magába fordult élet tragédiáját. A betegességig hajszolt önzés következményeként jelentkezik a kétségbeesés – írják a lélektan tudói.

De mi a bűn, amely annyiszor és oly alattomosan telepszik ránk. Nagy szent Vazul írja: A bűnnek ez a meghatározása: az Istentől a jó cselekedetek megtételére kapott képességeinknek rossz és Isten parancsaitól eltérő használata. Ezzel szemben az erényt, amelyet az Isten megkíván tőlünk, így határozzuk meg: ezeknek a képességeinknek jó lelkiismeretből fakadó és Isten törvényei szerint való használata.

A világosságnak, az áttekinthetőségnek és az áttetszőségnek nemcsak az Istennel való kapcsolatunkat kell jellemeznie, hanem az embertársunkhoz való viszonyunkat is. A keresztény ember - az ellenséget is beleértve - úgy szereti felebarátját, mint önmagát (5,44; 7,12; 22,39). Ezért nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezik róla, nem segíti, s még kevésbé azt, hogy kárhoztatja vagy bírálja (5, 21-26; 6, 14-15; 7, 1-6). Beszédében az igen igen, a nem az nem, mert ami túlmegy ezen, az nem Istentől származik (5,37). Az isteni és az emberi lét két pólusa között feszül a hívő ember létezése, aki arra is felszólítást kapott, hogy maradjon nyitott a természetre (a madarakra, a liliomokra, a fákra és a füvekre), sőt folytasson párbeszédet vele, hogy elsajátítsa tőle Isten nagylelkűségének ismeretét és távol maradjon a hamis értékektől (6,24). A keresztény ember só, amely ízt és értelmet ad a dolgoknak, fény, amely világosságot ad a járókelőknek és lehetővé teszi az elvétett ösvény újra megtalálását (5, 13-16; 6, 22-23). Látszik, hogy nem ehhez a világhoz tartozik: az eljövendő világ jeleként él, vagy azért, hogy ezt jelezze (5,12; 6, 18-21). Jóság, béketűrés és megnyugvás jellemzi életét. Ahelyett, hogy fellépne bántalmazói és üldözői ellen, imádkozik értük és köszöntő szavakkal fordul feléjük (5,47). Nem védekezik a zaklatások ellen, hanem úgy fogadja ezeket, mintha Isten kezéből jönnének (5,41). Megkülönböztetés nélkül szeret mindenkit: jókat és gonoszokat egyaránt. Azt mondhatjuk róla, hogy valamiképpen Isten megtestesülése a történelemben, illetve az ő fia, aki megpróbálja az isteni magatartást utánozni (5, 43-48). Máté szerint a keresztény embernek az a hivatása, hogy ne erőszakkal, hanem türelemmel, szelídséggel és irgalommal mentse meg a világot. Úgy él, hogy a belőle sugárzó fénnyel, jósággal és az általa hirdetett jó hírrel forgatja fel a fennálló rendet, és nem a gonoszok ellen irányuló támadásaival. Szava nem éles kard (vö. Zsid 4,12; Iz 49,2), hanem gyógyítva szétáradó balzsam, áldás és üdvösség. Máté szerint a keresztény ember a szenvedés s közvetve a földi lét Krisztusának meghosszabbodása az időben, aki kiáltozás nélkül halad át a tereken, a megroppant nádat nem töri le és a füstölgő mécsbelet nem oltja ki (12, 18-21), hanem csupán jót cselekszik anélkül, hogy várná a viszonzást, panaszkodás, sőt harag és fenyegetés nélkül fogadja a kereszthalált, miközben megbocsát keresztre feszítőinek és imádkozik értük. Saját útját járja, ellentétben van mindenkivel, de nem mások kárán jut előbbre. Megpróbálja megtalálni helyét a társadalomban, de nem törekszik arra, hogy előbb elpusztítsa azt, akit ott talál.

Jelen válság valóságát harminc évvel ezelőtt C. Caretto így foglalta össze:

A félelem a béke jelenlegi alapja és csak a félelem lesz az, amely az embereket még távol tartja attól a kísértéstől, hogy megnyomják a háború gombját. Bizonyos zavart érzünk magunkban, hogy a technikai erőfeszítés egy sötét és ellenérzést keltő alagútba vezetett minket, ahol alig kapunk levegőt. A jóléti civilizáció idegessé és rosszindulatúvá tesz bennünket. Végül mindent és mindenkit gyűlölünk. Hogy ne gondoljunk rá, felhajtunk egy kis alkoholt, vagy elszívunk egy cigarettát. … Ha megjelenik szemünk előtt iskolánk vagy munkahelyünk épülete, vagy ha a saját házunkat pillantjuk meg, amelyet oly sok fáradsággal építettünk, már nem is kívánunk belépni és mindennapi munkánk is haszontalannak tűnik.

Sőt még templomunk harangja sem képes szólni hozzánk, nem tud lelkesíteni. Csak a menekülés érdekel vagy valami új megízlelésének vágya, még ha veszélyes is az, és hajlunk mindenféle tiltó kalandra.

A jók is mulasztást követnek el: az anyák eltávolodnak gyermekeiktől, s az apáknak is mindig az otthontól távol akad dolga. Ez a lejtő kezdete, és az eredmény – ami bennünk van és ami elől nem tudunk elmenekülni – az az unalom, a társadalom és a munka iránti bizalmatlanság, a szív közönye, a fizikai örömnek mint az immáron lerombolt vagy bizonytalanná vált értékek pótszerének a habzsolása. (C. Caretto: Én Ferenc, 5. o.)

Jézus elsősorban azt tanácsolja övéinek, hogy ne az emberek előtt hajtsák végre ezeket azért, hogy e tettek általuk látottak legyenek. Nem az önmagukban vett gyakorlatokat támadja, hanem az ezekkel esetlegesen összefonódó hátsó szándékokat. Ha valaki az istentiszteleti vagy a törvényben előírt cselekedeteket azért hajtja végre, hogy lássák az emberek, ez azt jelenti, hogy előttük akar tetszelegni, azaz saját hírneve és megbecsültsége áll érdeklődésének középpontjában. Az emberek ítélete és saját jó hírneve lép annak a valódi motiválásnak (az ember javának) helyébe, amelynek alapján a törvény megszületett. Az önző álvallásosság kiszorítja helyéről a valódi és a lényegileg Isten-központú jámborságot. A gyakorlatokat, amelyeknek Isten jóságáról kellene tanúskodniuk, az ember ilyenkor saját magasztalása érdekében hajtja végre, és a valódi Isten iránti tiszteletet saját személyének kultuszával cseréli fel. A rendnek ez a fajta felforgatása azonban képtelen és veszélyes cselekedet. Ha valaki azért cselekszik, hogy lássák őt, vagyis, hogy ámulatot keltsen nézőiben, félő, hogy lerombolja tettének értékét. Az az ember valósítja meg evangéliumi módon az `igaz életet', aki rejtett módon, szándékait és tetteit illetően belső meggyőződésből cselekszik, megfeledkezik önmagáról, vagyis az isteni világ tiszteletét és érdekeit részesíti előnyben.

Szeretlek, Uram, én erősségem! Uram, erősítőm, menedékem, szabadítom!

Istenem, segítőm, akiben remélek. Uram, erősítőm. Zsolt 17, 2-3

(2010)