Évközi 4. vasárnap

A meg nem értett beszéd

21. Akkor beszélni kezdett nekik: „Ma beteljesedett az írás, amit az imént hallottatok”. 22. Mindnyájan tanúságot tettek ellene, és elképedtek a kegyelemre utaló szavakon, amelyek ajkáról elhangzottak. „Nem József fia ez?” - kérdezgették. 23. Így szólt hát hozzájuk: „Bizonyára ezt a mondást fogjátok nekem szegezni: Orvos, gyógyítsd önmagadat! Tedd idehaza is azt, amit hallomásunk szerint Kafarnaumban tettél!” 24. „Bizony mondom nektek - folytatta - sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint a saját hazájában. 25. Igazán mondom nektek: Sok özvegy élt Izraelben Illés napjaiban, amikor három évre és hat hónapra bezárult az ég, úgy hogy nagy éhínség támadt az egész földön. 26. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. 27. Leprás is sok élt Izraelben Elizeus próféta idején, de azok közül sem tisztult meg más, csak a szíriai Naamán”. 28. Ennek hallatára esztelen harag szállta meg mindnyájukat a zsinagógában. 29. Fölugráltak és kiűzték városukból. Fölvezették annak a hegynek tetejére, amelyen városuk épült, hogy onnan letaszítsák. 30. Ő azonban áthaladt közöttük és elment. (Lk 4,21-30)

Az emberiségnek – benne Isten népének – ismétlődő tragédiája tárul elénk az evangélista elbeszélésében. Ez a tragédia pedig nem a „hatalmaskodók”, hanem éppen az elnyomott, tönkretett és gondolkodásában eltorzított tömeg ellenállása szabadulással szemben. „Mi ezt megszoktuk, nekünk ez így jó!” Vagy: „Minek kell változtatni, régen jobb volt.”

A legnagyobb nyomorúság, amikor a szolgaság szolgalelkűvé teszi az embereket. Nem képesek zsarnoki parancs nélkül, az erőszakos szavak csattogtatása nélkül nyugodtan aludni. Rendnek kell lenni! – üvöltik a zsarnokok, miközben belefojtják a szót a jajgató emberekbe. Jó szolgának lenni: vigyáznak ránk… Amikor az embert rémülettel tölti el a szabadság.

A názáretieknek már tudomásuk volt Jézus néhány kijelentéséről, és most várják, hogy igazolja ezeket. A viselkedésük azonban arról tanúskodik, hogy Jézus a teljes ismeretlenségből lépett elő. Ellentmondásos világ tárul fel előttünk. Hiszen azt állítják, hogy ismerik rokonságát, valójában nem ismerik fel Őt! Péter is ezen az alapon tagadja majd, hogy „egyáltalán nem ismeri azt az embert”. Jézus igazi ismerete a Szentlélek ajándéka. Ez az ismeret a hitben való odaadás, engedelmesség Neki. Majd a Lélektől megvilágosítva tudja kimondani vallomását: Te vagy az élő Isten Fia! (Mt 16,16)

Ezt a hitvallást nem a „test és a vér”, a pusztán emberi okoskodás, hanem az Atya nyilatkoztatta ki Péternek. Vagyis ő a Kinyilatkoztatás Lelkének, a Szentléleknek a sugallatában részesült. Az emberi okoskodás csak odáig mehetett el, ameddig Péter elment, de ameddig a nép és akkor a többi apostol sem ment el: hogy ti. Jézust nem lehet abból meghatározni, ami eddig volt. Jézus nem egy a próféták közül. Nem lehet a már ismertből megragadni Jézus teljességét. Eddig mehet el az emberi elme. És ekkor, a kegyelem hatására, Péter megpillanthatja Jézus valóságának gyökereit, hogy Ő mindenestől az Istené, kifejezhetetlen mélységeiben, öröktől fogva, mindörökké: „Te, Názáreti Jézus, mindenestül az Istené vagy, Te vagy az élő Isten Fia.”1

Amit az őt hallgatók nem értettek meg: az általuk annyira tisztelt Illés próféta példája. Nem egy jó sztori, aminek ismeretének tudatában hunyorognak, miközben hallgatják… Ismerik a történetet, de nem fogják fel jelentését. Ami száreptai özvegyasszony históriájában üzenet volt: Illés – az Isten igazságáért elüldözött, nincstelent egy utolsó falat kenyerét is megosztó özvegynél talál menedéket. Isten emberét a szegény, a társadalomból kitaszított fogadja be. Isten szegényeinek gazdagsága: a másokért odaadott életük! A példa már előre vetíti Jázus sorsát: ezt a most hangzó üzenetet azok fogják megérteni, akik képesek féltve őrzött biztonságukat is érte kockáztatni. A pogányok, akiket az özvegy képvisel, akiket nem terhel a vallási gőg. Ők hamarébb eljutnak Isten igaz ismeretére, mint a választottságuk tudatában tetszelgők, akiknek fontosabb a maguk feddhetetlenségét őrizni, mint irgalommal lenni, „bemocskolódni” a „tisztátalanok” (a rászorulók) érintésével. Jézus soha nem keveri össze nyomorúságot a bűnnel: egyiket gyógyítja, a másikat megbocsátja. Az ember egyetlen valóság, még ha tragédiája sok szála zilált kuszaságában önmagával meghasonlott kettősséget is él meg.

Fordulj felém és könyörülj rajtam, miként azokon szoktál, akik nevedet szeretik! (Zsolt 118,132). Jézust egészen befogadni jelenti az ő Nevének szeretetét.

Az izajási és a jézusi prédikáció közötti távolságot a „ma” (21. v.) időhatározó szó jelzi. Az, ami egyszerű meghirdetés volt, immár történelmi valóság. Ez a „ma”, amely a názáreti zsinagógában most felhangzik, megnyitja a messiási időt, az üdvösség végérvényes korszakát. Jézus hallgatói ezt közvetlenül megtapasztalhatják. Az Iz 61, 1-2-ben megjövendölt „messiási próféta” előttük van, szemük előtt áll. Éppen beszédjének meghallgatására készülnek. Ő az, akire leszállt a Lélek (3,22; vö. 2,35; ApCsel 1,8), és aki arra szentelődött, hogy hirdesse az örömhírt a szegény és nélkülöző embereknek (vö. ApCsel 4,27; 10,38).

Jézus beszéde feltehetően nem volt rövid. Lukács csak címét idézi, de a beszélni kezdett megjegyzés értésünkre adja, hogy refrénszerűen visszatérő és hangsúlyozottan ismételt gondolatokról van szó. A szegények, a megtört szívűek és a rabok számára véget ért erőszakos kirekesztettségük korszaka. Itt azonban nemcsak örömhírről van szó, hanem küszöbön álló megvalósulásról is. Az Izajás hirdette „örömhírnek” közvetlen, történeti és evilági jelentősége van, mert ilyen jellegűek a bajok is, amelyekből az embereket meg kell szabadítani. A híradás a szolgaságnak és az embertárs bármiféle leigázásának megszűnéséről beszél. Ez az a bűn, amelynek el kell tűnnie. A „kegyelmi esztendő” véget vet mindenféle egyenlőtlenségnek, megkülönböztetésnek és igazságtalanságnak, amely az emberiség családjában a történelem folyamán létrejött.

A hallgatóság válasza meglepően ellenséges. Felháborodtak a „tanúságot tettek ellene” és az „elképedtek a kegyelemre utaló szavakon”. Az ellenszenvet a „kegyelemre utaló szavak”, azaz a fent említett „kegyelmi esztendő” váltja ki: ez olyan üdvrendnek megvalósítására vonatkozik, amely Istentől indul ki, és minden embert elér.

Jézus a „kegyelmi esztendőt” saját küldetésével azonosítja. Az örömhír, amelyet hallgatói elé tár, nem valamiféle tanítás, és nem egyszerű üzenet, hanem ő maga. Jézusban lett számukra elérhető valóság: Az Úr az én erőm és dicsőségem, ő lett az én szabadítóm. Ő az üdvösség és a követendő út (Zsolt 118,14). Az a „kegyelem”, amelyet Isten az embereknek adott, az ő személyén keresztül érkezik. Élete folyamán ugyanis jót cselekedvén és mindenkit meggyógyítván (vö. ApCsel 10,38) halad előre. A názáretieknek és általában az embereknek, akikhez az evangélisták fordulnak, talán nem lett volna nehéz felismerniük benne az isteni küldöttet, sőt a messiást, de előző életformája, alacsony származása miatt elutasítják.

Egyik polgártársuk, aki talán egyidős velük, ráadásul kollégájuk, azzal az igénnyel lépett föl, hogy föléjük emelkedik. Jól ismerték apját, illetve családját, amely túlzottan egyszerű volt igényeihez képest. Nem teljesítette azt az elvárást, amelyet magukban dédelgettek.

Az indulásnál nincs nagy hitele a názáretiek előtt, azonfelül még csak meg sem kísérelte, hogy prédikációját valamiféle csodával igazolja. Mint orvosnak mindenekelőtt önmagával, családtagjaival, szomszédaival kellett volna törődnie, és nem másokkal, különösen idegenekkel. Jézus ennek éppen az ellenkezőjét tette: mindenféle gyógyítást művelt a tóparti városban (vö. 40. v.), de egyetlenegyet sem végzett Názáretben.

Illés és Elizeus példája mutatja, hogy az üdvösség útja nem korlátozódik az ígéret földjének területére, és nem csupán Ábrahám fiai járhatnak rajta.

A jelen sikertelenség előhírnöke az ő végső elutasításának és elítélésének. A szolgálat Názáretben kezdődik és Jeruzsálemben végződik. Jézus „nyugodtan” áthalad ellenfelei között, és feltartóztathatatlanul folytatja missziós útját (vö. 4, 14-15). Lukácsnál Jézus nem azért hagyja ott Názáretet, mert csalódott polgártársaiban, vagy, mert azok elutasították őt (vö. Mk 6,3), hanem azért, mert az üdvösség mindenkinek szól, és neki folytatnia kell útját. Jézus elhagyta Názáretet, hogy a pogányok közé menjen. Az egyház az általa jelzett úton halad előre.

Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér – írja az Apostol (1 Kor 13,10). Jézus bennünk és általunk folytatja annak az új Törvénynek a meghirdetését és valóságát, amelyet ő meghirdetett. A foglyok szabadulása, a megtörtek felemelése nem valami névtelen csoda által megy végbe. Isten Krisztusban, majd pedig bennünk és általunk akarja ezt végbevinni. Ma hív arra, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ő küldött engem, hogy szabadulást hirdessek a raboknak és a vakoknak megvilágosodást, hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak (Lk 4,18).

A názáretiek – Jézus legközelebbi honfitársai – azt állítják magukban, hogy ismerik Őt. Valójában ez az ismeretük az a szűkre szabott látás, amellyel általában számontartjuk egymást. Ismerni Jézust azt jelenti, hogy elfogadni azt a teljes valóságát, befogadni valós személyiségét!

Azt gondoljuk, hogy tudjuk, kicsoda Jézus. De hamar kiderül, milyen felszínes és hiányos ez a tudás. Márpedig életkérdés, hogy valóban megismerjük-e őt, mert „az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17,3). A názáretiek nem ismerik fel Jézusban a hozzájuk látogató Szabadítót.

A megismerni a bibliai szóhasználat szerint nem csupán értelmi tevékenységet jelent, hanem életközösséget. Ezt a kifejezést a házassági együttélésre is szokták használni. Aki felismeri Jézusban Isten küldöttjét, elismeri őt Úrnak az élete felett, az ismeri majd meg egyre jobban a neki való engedelmesség közben.

1 Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia - Barsi Balázs szentbeszéde a nemzetközi liturgikus konferencia ünnepi szentmiséjén. http://www.katolikus-honlap.hu/0807/barsi.htm

(2013)