Évközi 2. vasárnap

A Jel, akit követhetünk

És a harmadik napon menyegzőt tartottak a galileai Kánában, és Jézus anyja is ott volt. Ám Jézust is meghívták tanítványaival együtt a menyegzőre. És amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szól hozzá: „Nincs boruk.” És Jézus ezt válaszolja neki: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Még nem jött el az én órám?” Anyja szól a szolgáknak: „Bármit mond, tegyétek meg!” Volt pedig ott hat kőből való vizeskorsó a zsidók tisztálkodási rendje szerint; mindegyikbe két-három mérő fért. Jézus így szól hozzájuk: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” És megtöltötték színültig. És ő ezt mondja nekik: „Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak!” Ők pedig vittek. Amikor azonban a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, - a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták (ezt) - a násznagy odahívja a vőlegényt, és ezt mondja neki: „Minden ember a nemes bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat. Te pedig mostanáig tartogattad a nemes bort!”

Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, és kinyilvánította dicsőségét, és tanítványai hittek benne. (Jn 2, 1-12)

Elfogyott a bor – oda a jókedv? Nem különös, hogy Jézus olyan cselekedettel lép nyilvánossá elé, amely végső soron nem is annyira lényeges? Vagy talán mégis? A lakoma, amelyet maga a Vőlegény készít elő, örömünnep lesz. A harmadik napon idő megjelölés utal a feltámadásra. Jézus ünnepi lakomájának előjelét látták a kezdetek egyházában, amikor a kánai eseményre emlékeztek. Az egész evangéliumi beszámoló a feltámadás jegyében értelmezhető. nem pedig egymástól elválasztott beszámolókként.

Mária már Jézus és tanítványai előtt megérkezett Kánába. Közbenjár a nemes bor ajándékáért. Jézus azonban egyértelmű határvonalat húz az ő és a saját feladatköre között. Nincs szüksége arra, hogy test szerinti anyja figyelmeztesse. Az Atya akarata szabja meg számára az „órát”, amelyben dicsőségét kinyilatkoztatja. A víz borral való „felváltása” párhuzam­ban áll az anya és a fia cselekedetével: a korlátozott emberi gondoskodás átadja helyét az isteni hatalom teljességének. Aquinói Tamás a 3. verssel kapcsolat­ban jegyzi meg: „Mária itt a zsinagóga vonásait hordozza, amely Krisztus anyja.” Így az „asszony” megszólítás már nem lealacsonyítás. A vérségi kötelé­kek jelentéktelenné válnak ugyan, de Mária az asszony, aki Jézushoz lelkileg is olyan közel áll, hogy a jelenlévők közül elsőként szerez tudomást a küszöbön­álló üdvjelről. János fontosnak tartja, hogy ennek az asszonynak közre­működését az Újszövetség „korszakában” is feltüntesse. Mária felkészíti a szol­gákat Krisztus cselekedetére: „Bármit mond, tegyétek meg!” Fiához intézett szavaiban, amelyeket Jézus kiigazít, az Ószövetséget képviseli. A szolgákhoz intézett szavai által pedig illő és Isten akarata szerinti módon kiváltságos helyet nyer el az új üdvrendben. Itt is, és ott is, az Ó- és az Újszövetség gyülekezetén belül ő áll legközelebb Krisztushoz.

A negyedik evangé­lista „jelként”, és nem csodaként jellemezte az eseményt. Kánában adatik az „első jel”, amely hét részletesen leírt és jelentőségteljes cselekmény sorozatát vezeti be.

Jézust meghívták a kánai menyegzőre, és ő elfogadta a meghívást. Ebben is megvalósult az, amit János írásának bevezetőjében meghirdetett róla: sajátjába jött. Jézus bámulatra méltóan otthonos lelkülettel vesz részt az ünnepen. Azt a benyomást keltheti, hogy a jó hangulatban észre sem veszi, hogy a jókedv egyik fontos kelléke, a bor, fogytán van. Ő, aki annyira belelátott az emberek szívébe, sokkal korábban észrevette a háziak kínos gondját, szorongását! Ő nem azért jött, hogy elsimítsa életünk pillanatnyi, bár néha nagyon mélyen ülő ráncait. Bármennyire is könnyen támad a következtetésünk, de a történetben többről van szó, mint a házasság „intézményének” szentesítése, elismerése. Jelet ad, amely arról a menyegzőről szól, amelyet maga Isten rendez népének. Azzal, hogy éppen ezt a nagyon bensőséges alkalmat választja életprogramja nyitányául, jelzi a házasság nagyrabecsülését is.

Az evangéliumi történet nem említi a menyasszonyt. Vajon (jelképesen értve) nem Krisztus-e a vőlegény, aki kánai egyházával megkezdte menyegzőjének ünneplését, ami csak árnyéka az örök menyegzős lakomának? Beteljesül Izajás jövendölése: Isten öröme az emberrel való szövetsége:

Nem hívnak többé elhagyottnak, sem országodat magányosnak, hanem így neveznek: „én gyönyörűségem”, és országodat: „menyasszony”, mert az Úr örömét találja benned, s országod újra férjhez megy. Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened. (Iz 62,4-5)

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki sem hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a Te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a Te békéd a lámpása, eledele és terítéke.1

1 Pilinszky János: Imádságért (részlet)

(2013)