2015
2009

Advent 3. vasárnapja C

Fil 4, 4-7

Testvéreim! Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.


KINEK ÖRÜLSZ?

Tapasztaltuk bizonyára, hogy ha valakit vigasztalni próbáltunk, keserűen visszakérdezett: minek örüljek? Tárgyiasult gondolkodásunk, hiszen kicsi gyermekként rászoktunk (rászoktatjuk a gyermekeket!), hogy örömet szerezni annyi, mint valamit adni. Mit hoztál? – kérdi a csöppség – köszönés helyett – nagyanyjától. Aztán meg, megkapva az ajándékot, a megköszönés is elmarad.

Hanem a kesergés helyett az apostol nagyszerű megoldást mutat: Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Nem emberi hálára, viszonzásra várunk, amikor másokkal találkozunk, hanem annak a bizonyosságnak öröme áradjon belőlünk, hogy az Úr közel van.

Isten közelsége megnyugtat, megbékélteti a szívet. Békéje a megtapasztalt szeretetéből él bennünk, s ez nem csupán hálaadással tölt el, hanem mások iránti emberszerető jósággal. A kettő elválaszthatatlan egymástól: a hálaadás és annak másokra kiáradó, megtapasztalható megnyilvánulása.

Nagyfokú önteltség, önismeret hiány, ha valaki azt gondolja, hogy őt mindenki szereti, érte mindenkinek lelkesedni kell. Jézus nem azt parancsolta, hogy szeressen titeket mindenki! Miért nem boldogulunk ezzel a szeretet-paranccsal? Azért, mert az alapot, a forrást hajlamosak ma eltagadni.

A főparancs első része:Szeresd Uradat, Istenedet! A második rész:szeresd embertársadat, mint önmagadat! Egyik a másik nélkül nem él! Látszólag az embertárs iránti szeretetet az Úraz önszeretetre alapozza. A mai ember a főparancsból csak a legvégét jegyzi meg, szeresd önmagadat. Pedig nem ez az első rész, hanem csak a harmadik. Az Úr irgalmazzon annak az emberi közösségnek, ahol elfelejtik az első kettőt, és olyanok irányítanak, akik kizárólag önmagukat szeretik.1

Jézus szavának súlyát megértjük, ha figyelembe vesszük azt kijelentést, amelyet hallgatóinak idézett: Ne táplálj gyűlöletet szívedben testvéred iránt. Fedd meg embertársadat, s akkor nem osztozol bűnében. Ne légy bosszúálló, és ne gyűlölködj néped fiaival. Szeresd embertársadat úgy, mint magadat. Én vagyok az Úr. (Lev 19,17-18) A jelen figyelmeztetés alapja tehát: Én vagyok az Úr! Ez a kijelentés ismételten elhangzik az előző parancsok végén: egyedül az Örökkévaló a Törvénye az ember életének. Nem lehet az egyéni tetszés, szimpátia, hangulat vagy éppen divat adja meg az emberi közösség örömét, az egymás elviselésének törvényét.

Az egymás iránti szeretet nem szemet hunyás a bűn felett, hanem – a saját életemben is megtapasztalt – isteni irgalomban való szó és tett. Akkor is az irgalmat gyakoroljuk, amikor kinyilvánítjuk, megvalljuk – minden rosszallás ellenére Jézus Krisztus igazságát. Imádsággal és könyörgéssel, s ha kell, szóval kifejezzük, ahogyan az Apostolok: 20Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk. (ApCsel 4,20. S ez a tapasztalat: a megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus. A keresztény irgalmasság nem sunyi megalázkodás, kompromisszum a mindennel kiegyezkedésre bíztató semleges világnézettel.

A felebaráti szeretet, az irgalom gyakorlása csak Isten iránti hűségben lehetséges. Békesség és megbízható emberi kapcsolatoknak is ez az alapja. Irgalmazni, megbocsátani nem jelentheti a rossz elhallgatását, a következmények eltusolását! A számonkérés nélküli követelmény nevetségessé teszi a szülőt, iskolát, társadalmat: „A fiatalok azt szűrik le tanulságul, hogy a hitványság sohasem nyeri el büntetését e földön, ellenkezőleg: jóléthez vezet. Nem lesz kívánatos, szörnyű lesz egy ilyen országban élni!” 2

Az igazi öröm forrása: Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.


1 Sánta János: Szeresd embertársadat, mint önmagadat! – Magyar Kurir, 2006. december 30.

2A. Szolzsenyicin: A GULAG szigetcsoport. Új Idő Kft. 1989. I. 162-163

(2015) 


2015 2009

Ádvent III. vasárnapja

A nép megkérdezte: "Mit tegyünk tehát?" Mire ő így felelt: "Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek egy sincs, és akinek ennivalója van, tegyen hasonlóképpen". Jöttek vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek. "Mester, mit tegyünk?" - kérdezték. "Ne követeljetek többet, mint amennyi jogos" - válaszolta. Katonák is fordultak hozzá: "Hát mi mit tegyünk?" "Senkit se bántsatok és meg ne zsaroljatok, felelte, s elégedjetek meg zsoldotokkal". (Lk 3,10-18)

Mi lesz már?

A nép – olvassuk a mai evangéliumban – a Keresztelőhöz fordul tanácsért: Mit tegyünk tehát? János válaszai hallatlan egyszerűek, egyenesek: ismeri hallgatóságát, azt is tudja, hogy a legegyszerűbb dolgokkal kell kezdeni. Igazságban cselekedjenek! A szeretet mindennapi gyakorlatai által nyílik meg előttük a következő feladat.

Igazságosan járjak el, vagy szeretettel – szoktuk néha – hol komolyan, hol élcelődve – kérdezni. Mintha az egyik a másikat kizárná. Mi emberek nehezen tartjuk összeegyeztethetőnek az igazságosságot a szeretettel.

XVI. Benedek pápa írja legújabb enciklikájában: A szeretet rendkívüli erő, amely arra ösztönzi az embereket, hogy bátran és nagylelkűen elkötelezzék magukat az igazságosság és a béke iránt. Olyan erő ez, amely Istentől, az örök Szeretettől és az abszolút Igazságtól ered. Minden egyes ember akkor találja meg önnön javát, ha Isten róla alkotott tervéhez ragaszkodik és azt teljességgel megvalósítja, ugyanis ebben a tervben talál rá a maga igazságára, és ezen igazsághoz való ragaszkodás az, amely által szabaddá válik (vö. Jn 8, 22). Az igazság védelmezése, alázatos és meggyőződéses kifejezésre juttatása, valamint az életben való tanúsítása – ezek a szeretet kívánatos és nélkülözhetetlen formái. Ez az a szeretet, amely „örömét leli az igazságban” (1Kor 13, 6). Minden ember érzékeli magában a belső késztetést a hiteles szeretetre: a szeretet és az igazság soha nem válik el teljességgel egymástól, mert mindkettő olyan meghívás, amelyet Isten helyezett minden ember szívébe és elméjébe. (…) Minden Isten szeretetéből származik, minden a szeretet által ölt formát, minden a szeretet felé irányul. A szeretet az ő ígérete és a mi reménységünk” (Szeretet az Igazságban, 1.).

Korunk – és minden kor tragédiája –, hogy a szeretetnek ezt az isteni alapját félreértik és kiiktatják az erkölcsi életből. Annak okát (és megoldását!), hogy a világ olyan iszonyatos erkölcsi csődbe jutott, amely mérhetetlen sok nyomorúságot zúdít az emberiségre, ebben kell keresni. Nem egyszerűen gazdasági összeomlásról van szó: ez elkenése az igazságnak, vagy finomabban fogalmazva: következmény. Az ok: az erkölcsi alapok megtagadása. A Pápa szavaival élve: „Az igazságot a szeretet ökonómiájában kell keresni, megtalálni és kifejezni, ugyanakkor másrészről pedig a szeretetet az igazság fényében kell megérteni, értékelni és gyakorolni” (uo.2).

Azok a követelmények, amelyekről ma hallottunk az evangéliumban mintha szentesítenék a szegénységet, mások kiszolgálását. Az igazságban és szeretetben együtt lehet csak felnőni. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – mondja Jézus. Először önmagunkat kell megismerni, elfogadni és szeretnünk. Ismerni kell vágyainkat, indítékainkat. Ha letagadjuk magunkat, megtagadjuk embertársaink elvárásait, jogos igényeit. „Ha szeretünk, képesek vagyunk menni hagyni azokat, akik menni akarnak; a másik javát akarjuk, megengedjük neki, hogy fejlődjön, növekedjen. És hagyjuk azt is, hogy elszakadjon tőlünk. A szeretet meghalás önmagunk számára” – mondja Valerio Albisetti olasz pszichológus.

Nem különös, ahogyan Jézus kivár: nem törtet János helyére. Hosszú évek telnek el, a nép jó ideig nem is tudja, hogy Ő kicsoda? Időt hagy az időnek. „Mi lesz már?” – kérdi a tömeg. Sem János, sem Jézus nem féltékeny: nem a siker érdekli őket, hanem „annak akarata, aki küldte”. Az az ember féltékeny, aki szem elől tévesztette születésünk valódi okát. Nem bízik magában, nem bízik abban, hogy képes szeretni, függetlenül, önállóan élni. Bizonytalanná válunk: félünk, hogy a másik (vetélytársunk) miatt elveszítjük mások szeretetét, nagyrabecsülését. A szeretet a másikért való tevékeny hűség nélkül csak érzelgés. A szeretet: virrasztás a másikért. Jézus, aki maga a szenvedés tüzében „keresztelkedik meg”, a Lélek tüzével tisztítja meg a benne hívőket. Ahogyan a víz csak a külsőt tisztítja, a Tűz belsőt égeti, olvasztja. Egy életen át tart ez a „keresztség”:

Azért kell sok harcot vívni
Idősen is, míg csendesen
A szív az Úrban megpihen,
S kész vagy az Ő kezéből venni:
Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

(Sík Sándor: A legnagyobb művészet)

Isten égető tüzét bizony sokszor fájdalmas veszteségnek éljük meg: féltékenyen őrizzük bálványainkat, moly- és szúette „reményeinket”. „Elemészti, ami veszendő és csak az igazságot hagyja talpon”. Ahogyan Szofoniás próféta szavával üzen a Lélek:

Majd ismét tisztává teszem a népek ajkát, hogy valamennyien az Úr nevét hívják segítségül, és vállvetve neki szolgáljanak. (…) Ne félj! Sion, ne lankadjon kezed! Az Úr, a te Istened közötted van, erős ő és megszabadít, örvendezik majd feletted örömmel, újjáéleszt szeretetével, és ujjongva vigad fölötted, mintha ünnepet ülne” (Szof 3, 9. 16-17).

Isten ünnepli az embert: az Apa, a hazatért tékozló gyermekét. A megtérés: újjászületés. Új születés: ez lesz az Ünnep, amelyre készülünk. Jézus Krisztus, „az erősebb” – ahogyan a Keresztelő beszél róla – Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni. Vele együtt meghalunk a bűnnek, hogy vele együtt feltámadjunk (vö. Róm 6,3–11).

Várakozásunk nem reménytelen, mert Isten oltotta belénk: emberlétünk legmélyebb alkotóeleme a Vele való közösség. Velünk járja ezt az utat, ahogy a próféta által szól ma is hozzánk: Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító. Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne. (Szof 3,17)

(2009) 


2015 2009