2015
2009

Advent 2. vasárnap C

Fil 1, 4-6. 8-11

Testvéreim! Mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig közösséget vállaltatok az evangéliummal. Ezért bízom benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi. Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, s bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére.

LÁSSUNK TISZTÁN!

Keresztény reményünk alapja Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása. Nem emberi szerencsében, jóakaratban, hanem Isten már megtapasztalt szeretetében bízunk. Az Apostol ezért imádkozik a közösségért, hogy szeretetük egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben. A mindennapi vaklárma, félelemkeltő féligazság éppoly rossz tanácsadó, mint a hiszékenységre építő jóslás, hamis ígéretekkel hitegető félrevezetés.

Miben remél a keresztény ember? Isten mindent megelőző és felülmúló irgalmában. Ha irgalomról, megbocsátásról esik szó, gyakran zavarba jövünk. Mit tehetünk, ha látjuk, sőt magunkon tapasztaljuk néhány ember gátlástalan gőgjének, elemi tisztességet is nélkülöző nagyképű törtetésének csapásait? Félünk, nehogy az ítélkezés veszedelmes örvényébe keveredjünk: magával ránt, „becsavar”, ha sokat foglalkozunk mások viselkedésével. Családban, munkahelyen, kis és nagyobb közösségben felmerülő jelenségek, amelyről – akarva-akaratlanul – véleményt kell formálnunk. A keresztény ember magatartása nem a magára erőszakolt „nem láttam, nem hallottam, nem szólok”. A hazugságot, hamisságot soha nem pártolhatjuk – még hallgatással sem – még ha az valami hatalom részéről nyilvánul is meg.

Jézus egyértelmű ítéletet mond a képmutató farizeusokról, akik „Mózes tanítószékében ülnek”, de tetteik szöges ellentétben áll a Mindenható szabadító szavával: Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek. Szélesre szabják imaszíjukat és megnagyobbítják köntösükön a bojtokat. Szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első székeket, szeretik, ha a tereken köszöntik s rabbinak szólítják őket az emberek. Az istentiszteletük középpontja a saját felmagasztalásuk. Sőt, mi több mindez a másokon való lelkiismeretlen hatalmaskodás, úrhatnámság eszköze. Mindennél fontosabb a látszat, s ezért mondja róluk az Úr: Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. (Mt 23,4-7. 27b-28)

Jézus ezeket a szavakat a „néphez és tanítványaihoz” intézte – írja Máté evangélista. Meg akarja előzni a gyakran visszatérő csapdát: miközben „megbotránkozunk” mások viselkedésén (jól kitárgyaljuk, ízesítjük, színezzük, ki is bővítjük), magunk is belekeveredünk… Ha éppen még nem vagyunk benne.

Mi akkor a teendő? Az első, hogy magunkban vizsgálatot tartsunk! Kire tekintek: értékelésem, törekvésem az Úr szerinti-e? Imádságunkban ez legyen az első kérés: Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom, minden időben benned bizakodom! (Zsolt 24,4-5).

Az irgalom alapja az igazság szeretete. Az igazsághoz ragaszkodás azt jelenti, hogy minden igyekezetemmel törekszem Jézus Krisztus szerint élni. Enélkül a farizeussá válunk: másoktól követelem, amit nekem kellene először megtennem. Csak akkor lesz hiteles az igazságért kimondott szavunk, ha előbb magunkban megküzdöttünk az önzésünk diktálta irigységgel, sértődéssel. Szeretem az igazságot – másokon behajtani: zsarnok, farizeus vagyok!

A világ megjavítását mindig önmagunkon kell kezdeni. Sőt, ez az egyetlen hathatós és vonzó módszer. Nem elegendő elítélni a rosszat, a jót élő példában vonzóvá kell tenni.

Jézus az utolsó vacsorán figyelmezteti tanítványait: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. (Lk 22,25-26). A keresztény ember igazsága Jézus Krisztus. A Vele való azonosulás vágya, az ebből fakadó életünk példája legyen az első „ítélet” a hazugsággal, kapzsi hatalmaskodással szemben.

És még valami nagyon fontosat: a Megváltó születésére készülünk. Az Isten Fia Családban jött el. Mindig a családban jön el először egy ember számára! A családban akart hitelesen találkozni először és megmutatni a világgal isteni hatalmát, amikor Kánában éppen egy új család születésének ünnepén, menyegzőn vett részt.

Isten igazsága a Család: a megélt Igazság lesz vonzó, bátorító az újrakezdéshez. Hogyan hozzuk be Krisztust otthonunkba? Ha Krisztus a szülők szívében van, bevisszük a családba is. A szülők átérzik a Szentlélek iránti engedelmes élet fontosságát. A közös ima és a kölcsönös megbocsátás gyakorlata jelenlévővé teszi az Úr hatalmát. (Nem egy uraskodó, hisztis családtag hatalmaskodását!) A gyerekek megtapasztalják a Szentlélek vezetését, amikor szüleik alázatát látják, ahogyan engedelmeskednek az Igének. Megélik otthonukban: az Ige testté lett, és közöttünk élt. (Jn 1,14)


(2015) 


2015 2009

Ádvent II. vasárnapja

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében történt. Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Galileának, testvére, Fülöp, Itureának és Trakonitisz tartománynak, Lizániász pedig Abilinának volt negyedes fejedelme. Annás és Kaifás voltak a főpapok. Akkor elhangzott az Isten szava Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. Bejárta a Jordán egész vidékét és bűnbánati keresztséget hirdetett a bűnök bocsánatára, amint Izajás beszédeinek könyvében olvassuk: "A pusztában kiáltónak ez a szava: készítsétek elő az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit! Töltsenek föl minden völgyet; minden hegyet és halmot hordjanak le; ami egyenetlen, legyen egyenessé, ami göröngyös, legyen sima úttá. S meglátja majd minden ember az Isten üdvösségét. (Lk 3, 1-6)

Szegényen gazdagok

A keresztény: Istenbe öltözött ember. Aki befogadja az Urat, az újjászületik. Isten új nevet ad neki mindörökre: „Isten békéje” és „Jámborság dicsősége” (Báruk 5, 4). Annyit jelent ez, hogy életünk megtelik újra azzal a jelentéssel, amit a Teremtő öröktől fogva szánt nekünk. Öltözzél annak a dicsőségnek díszébe és pompájába, amelyet megad neked Istened örökre - olvassuk Báruk prófétánál (5,1). Isten szépsége lesz rajtunk, bennünk nyilvánvaló.

Ahhoz, hogy találkozzunk a bennünket újjáalkotó, szabadító Istenünkkel, elő kell készíteni az utat: az önhittség halmokat és a közöny gödreit fel kell számolni.

Hogy mit jelent ez a találkozás? Isten megmutatja rajtad fényességé”.

Bűneink „hegyeit” a gőg és kivagyiság képezi. Ezek olyan akadályt jelentenek, amelyek miatt nem tudunk másokhoz (Istenhez sem) közelíteni. Olyan „szemét-kupacok” ezek, amelyek tetején trónolva, ködfelhőkben képzeljük magunkat. Könnyekig meghatódunk környezetünk hálátlanságán. Valójában csak sértett önérzetünk füstje marja szemünket. A másik buktató a rideg, közönyös magatartás gödrei. Völgyekké mélyülnek a közöny árkai, mert folyton arra keresünk bizonyítékot, hogy miért ne segítsünk másokon. Közömbösnek mutatkozunk, de észrevétlenül ásogatunk: jól esik, ha a másik „befarag” egy vállalkozással, belesül a mondókájába, kiderül valami ballépése. Nem tettünk semmi rosszat, csak örültünk csendesen a másik bukásának. A bűn – bárki kövesse is el – alapjában mindig arra irányul, hogy Isten ember iránti szeretetét tegye kétségessé. Nem vigasztalódhatunk más gyengesége, bűne láttán: én különb vagyok! Isten Igéje más utat jelöl nekünk: a szeretet nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal (1Kor 13,6).

Ebben a várakozásban folyton szembe kell néznünk a megalkuvás, az önsajnálat álmegoldásaival. A színlelés, a kétértelmű szavak és tettek, a sikeresek tetszésének keresése hamis öntudatot kelthetnek bennünk. A „mámor” keresése nem csupán az alkoholban, bódítószerek használatában nyilvánulhat meg. Vannak, akiket a látszat, a szavak (sajátjuk és másoké) részegítenek meg. Az „azonnali” boldogulás helyett Isten várakozásra, felkészülésre hív, hogy alkalmassá váljunk a találkozásra.

Igen gyakran elkeseredünk a magunk, környezetünk „javíthatatlan” voltán: mintha inkább visszafelé „fejlődnénk”: egyre több a hegy és a völgy bennünk, körülöttünk. Ezért szólít meg az Úr ma Báruk próféta szavával: Vesd le a gyász és az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre (Bár 5,1). Istenbe öltözz és ne kudarcaid, bűneit rongyaival takargasd magadat. Hányszor fut át agyunkon: „úgy sem megy, kár is erőlködnöm”. Öltözz Istenbe: a bűnbánatban ne magadra, hanem Istenre nézz, akiben már jelen van üdvösséged. Ha befogadod Őt a szentségek által, akkor Ő bontja le a „magas hegyeket és az örök bérceket” benned. Mik ezek a bércek? A leküzdhetetlennek tartott gyengeségeid, a megbocsáthatatlannak hitt bűneid. Isten lesz benned a biztonságos Út.

Ha a virrasztás (ima, bűnbánat) által Isten igazsága tölt el bennünket, akkor új nevet kapunk tőle, mint választott népének ígérte: így fognak nevezni: az Úr a mi igazságunk (v. ö. Jer 33, 16)

Egészen összetör, ha szembesülünk a bennünk tornyosuló hegyeinkkel és tátongó gödreinkkel. Szegények vagyunk. De Isten soha nem azért engedi meglátnunk nyomorúságunkat, hogy összetörjön, hanem, hogy megértsük: nála a szabadulás. Az előbb említett Báruk próféta vallja: aki bánkódik a nyomorúság súlya alatt, és meggörnyedve és megtörve jár, továbbá a bágyadt szem és az éhező lélek ad tiszteletet az Úrnak (6,18).

Az ádventi idő azt jelenti, hogy felemelni tekintetünket az Úrhoz, akitől jön a szabadulás. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa – mondja Jézus. Dienes Valéria konvertita, filozófus írta a következő megrendítő vallomását Jézus ezen szavaihoz:

Istenem szeretlek, és nem tudom ki vagy

Kívánlak, és nem tudom, miért

Megtöltöd napjaimat és éjszaka

Beléd ömlik az öntudatlanságom.

Nem ismerlek – és te vagy a mindenem

Nem láthatlak – és te vagy a Napom

Nem érinthetlek – és te vagy az erőm

Mintha nem volnál – és egész létem te vagy.

Mondd, rám nézel, Uram?

És látod, amint szívem, e vak virágkehely

Fehérre tárja szirmát és téged keres?

Mindig várlak, - pedig itt vagy velem.

Mindig enyém vagy – és sohasem elég.

Jaj, mikor jelenlétedbe öltöztetsz engem

Tudom, hogy elvesző semmid vagyok

Együgyű, ámuló semmid

És mert tudatlan vágyódássá fogytam előtted

Rám koronázod a mennyországot.

Vágyó szorongásunkat maga Isten tölti be, ahogyan elénk siet: hiszen neki van hatalma, hogy szégyeneink hegyéről lehozzon, és fogságunk gödreiből kiemeljen. Ő maga készít utat, ha eléje tárjuk szegénységünket. A fogságban reménytelenül sínylődőkhöz szólt prófétája által az Úr, úgy bátorít ma is minket: Kiszárítja az Úr Egyiptom tengerének öblét, kezét a Folyam fölé lendíti forró szelével; hét patakra zsugorítja azt, és saruval járhatóvá teszi. Útja lesz népem maradékának (Iz 11, 15-16).

Az Úr adja szánkra a boldog vallomást: Íme, Isten az én szabadítom, bizalom tölt el, és nem félek, mert az Úr az én erőm és dicsőségem, ő lett nékem szabadulásom (Iz 12, 2).

(2009) 


2015 2009