NAGYBÖJT 5. VASÁRNAP

Zsid 5,7-9

Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Jn 12,20-33

Azok között, akik fölmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából volt, és kérték őt: ,,Uram, látni szeretnénk Jézust!’’ Fülöp elment és szólt Andrásnak, mire András és Fülöp elmentek, és szóltak Jézusnak. Jézus ezt felelte nekik: ,,Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!’’ Erre szózat hangzott az égből: ,,Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni.’’ Az ott álló tömeg, amely ezt hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt. Mások így szóltak: ,,Angyal beszélt hozzá.’’ Jézus azt felelte: ,,Nem miattam hangzott el ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.’’ Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

KRISZTUSSAL IMÁDKOZZUK ÉLETÜNKET

Amikor Jézus feltárja élete titkát, amely nem más, mint Isten élete, az Apa képből indul el. Kérjétek, és Isten ad nektek:

9Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. 10Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. 11Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? 12Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? 13Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,9-13)

A kérés nem kétség, hanem a teljes bizalom jele. Krisztus teljesen ember, s ezzel az őszinteséggel áll az Atya elé, amikor ezt írja róla a Szentírás: Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. (Zsid 5,7) A legbensőbb kapcsolat fejeződik ki ezekben a kijelentésekben. Ez jelentése annak, amit a Miatyánk szavaiban így fogalmaz meg: Szenteltessék meg a te neved. A névtárja fel annak titkát, akire utal. Maga Isten (Jézus gyakorlatában is látjuk) új nevet ad a vele találkozó embernek (Ábrahám, Jákob, Simon).

Isten neve nem csupán egy szó: bizonyos szempontból Isten maga. Pontosabban, Isten az, aki föltárja magát az embernek, ő az, aki ily módon népe felé fordul. Elmélyíti ezt az a meglátás, hogy Isten neve a jeruzsálemi templomban lakik (MTörv 12,11). Ez nem azt jelenti, hogy egy egyszerű szó lakik egy bizonyos helyen. Inkább a hívő ember azon meggyőződését fejezi ki, hogy a templom olyan kiváltságos hely, ahol Isten kinyilvánítja magát, ahol kapcsolatba lép népével.

Aztán tovább megy az Örökkévaló szertetetében: népet választ, hogy hordozza nevét, jelenlévővé tegye az Őt nem ismerő nemzetek között: 9Az Úr, amint megesküdött rá, szent népévé tesz, ha szem előtt tartod az Úr, a te Istened parancsait és az ő útjain jársz. 10A föld népei mind látják majd, hogy te az Úr nevét viseled és félni fognak tőled.(MTörv 28,9-10) Isten nevének átadása azáltal történik, ha megtartja a parancsokat: az igaz Istenről így adnak igaz képet.

Amikor nem Isten akarata szerint él népe, meggyalázza az Ő nevét. Mint nép nem, nyújt létének Forrásáról hűséges képet. Nem teszi lehetővé mások számára, hogy megismerjék Istent a maga valóságában: megszentségtelenítik az ő nevét (Lev22,31-32). Döbbenetes, amit Ezekiel próféta vall a nemzetek közé szétszóródott választott népről: nem tettek tanúságot a pogányok között Isten szent nevéről, mert átvették bálványaikat, s a fogságban, amikor bementek a nemzetekhez (…) meggyalázták szent nevemet (Ez 36,20).

Az Úr mindezek ellenére irgalmat gyakorol népe iránt, s általuk az emberiség iránt: 23Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a népek között, amelyet megszentségtelenítettek közöttük. Akkor majd megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr – mondja az Úr, az Isten –, amikor a szemük láttára megmutatom rajtatok, hogy szent vagyok. (Ez 36,23)

Krisztus könnyhullatása, hódolata az Atya iránt a mi szabadulásunk: örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki (Zsid 5,9). Az evangélium arról számol be, hogy sokan szerették volna látni Jézust – s mindez közvetlenül a szenvedése előtt történik. Valami dicsőségben megnyilvánuló isteni hatalomra vágytak: Isten hatalmas Nevének kinyilvánulására. Ekkor Ő olyan valóságát mutatja be, amely mélyen megrendíti a legközelebb álló tanítványokat is: közeli haláláról, mint a földbe hulló mag megdicsőüléséről szól. Halála és feltámadása lesz az út, amelyen Isten neve, igaz valósága elérhető.

Atyám, dicsőítsd meg nevedet! – kiáltja. A kifejezés értelme egészen közel áll a szenteltessék meg a te neved jelentéséhez. Ahogyan Jézus halálában és föltámadásában föltárul a Fiú igazi kiléte, úgy abban Isten identitása is teljesen kinyilvánul. A keresztény imádság – Lélekben és Igazságban – ezt jelenti: a teljes azonosulás ezzel a krisztusi kiáltással. Imádságunk mindig Jézus Krisztus nevében zárul: vele való teljes azonosulás vágyával – még ha azt jajkiáltással és sűrű könnyhullatással is mondjuk ki.

Ne féljünk, mert Ő imádkozott értünk, aki az Atya nevében merte egészen odaadni értünk önmagát: Tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi (Jn 17,11b). Annak legfőbb jele, hogy az ő nevét hordjuk, hogy Istenhez tartozunk, a közöttünk lévő közösség; e közösség Istenben gyökerezik (mint mi). A testvéri szeretet gyakorlása által megmaradva e közösségben a keresztények az élő Isten képmásai, ikonjai a világ számára. Hitelesen mutatják be, teszik kézzelfoghatóvá az ő nevét (vö. Jn 13,34-35; 17,20-23).1

1 John testvér, Taizé: Menyei Atyánk. Agapé, Szeged, 2003,28kk.

(2015)