NAGYBÖJT 4. VASÁRNAP

Ef 2,4-10

De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett - az ő kegyelméből üdvözültetek -, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk.

Jn 3,14-21

Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.’’ Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet pedig ez: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.

Bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett: az ember egyedül halott!

Aki Jézus példájára bátorkodik Istent Atyának hívni, annak hozzá kell tenni a „mi” névmást is. A bűnbánat, a hazatérés Istenhez, az Atyához azt jelenti, hogy Nála Családot találunk. A tékozló gyereket önzése, individualizmusa sodorta a disznók vályújához. Egyedül akarta élvezni az életet. A bűnbánati idő – ahogyan az előzőekben is említettük – nem a bűnre, hanem Istenre irányítja figyelmünket. A megtérés: Istenre tekinteni, benne szabadulunk fel egészen. A megtérés azt jelenti, hogy Isten Lelke tölti be életünket: világossága vezeti gondolkodásunkat, tetteinket. Ahogyan egy keleti szent testvérünk vallja:

A földön élünk, Istent nem látjuk, és nem is láthatjuk. Ámde amikor a Szentlélek eljön a lelkünkbe, meg fogjuk látni Istent úgy, ahogyan Szent István, az első diakónus látta. A lélek és az elme a Szentlélek által azonnal felismeri, hogy az Úr jött el hozzá. Így ismerte fel a Szentlélek által Istenfogadó Szent Simeon a kisgyermekben az Urat. Ugyanígy ismerte fel Keresztelő Szent János a Szentlélek által az Urat, és mindenki szemeláttára rámutatott. A Szentlélek nélkül azonban senki sem ismerheti meg Istent, és azt sem, hogy mennyire szeret bennünket. Jóllehet arról olvasunk, hogy megszeretett bennünket, és irántunk való szeretetből szenvedett értünk, csak értelmünkkel gondoljuk végig, lelkünk nem fogja fel Krisztus szeretetét úgy, ahogyan kellene. Ámde a Szentlélek megtanít rá, világosan és érzékelhetően megismerjük ezt a szeretetet, és hasonlók leszünk az Úrhoz.1

A Szentlélek vezetése nélkül Krisztus keresztáldozata ostobaság, botrány. Isten szabadítása, ahogyan Ő közelít az emberhez, csak akkor érthető, ha ki merünk szabadulni önmagunk bűvköréből. A pusztai vándorlás történetében a szabadulás útján többször is megkeseredett a nép szíve. Folytonos zúgolódás, elégedetlenség mindannak ellenére, hogy – Úr szava szerint –: látták dicsőségemet s a jeleket, amelyeket Egyiptomban és a pusztában műveltem, s mégis próbára tettek már vagy tízszer, s nem engedelmeskedtek szavamnak (Szám14,22b). Meghazudtolták a nyilvánvaló szeretetet, amikor letagadták a folytonos gondoskodást éppúgy, mint azok, akik rémhírekkel tértek vissza Kánaán földjének megszemléléséből (uo. 13. fejezet).

Ne féljünk, ha az Isten nélkül gondolkodó világ gyanakvással néz ránk!

Krisztus nem professzorokat választott, hanem követőket – mondja Kierkegaard. „Az első idők kereszténye bolond volt a világ szemében; a pogányok és zsidók balgaságnak tartották, hogy keresztény akart lenni. Ma minden további nélkül keresztény az ember; s akkor bolond, ha végtelen szenvedéllyel akar kereszténnyé lenni, hiszen mindig is bolondság végtelen szenvedéllyel törekedni, hogy azzá váljon, ami már eddig is volt.” A professzori szemléletben embernek lenni annyi, mint megismerni. A keresztény szemléletben embernek lenni annyi, mint szeretni. Mi közvetíti a megismerő és szerető ember azonosságát?

Az azonosság nem tulajdonság vagy állapot, hanem történés. Nem készen kapjuk, hanem visszavesszük: az ember akkor lesz önmaga, ha kilép magából a cselekvésben, hogy az idegenen át visszatérjen önmagához.

A Megfeszítettbe vetett hit kiengesztel Istennel és elkötelez az ember mellett: a kereszten át vezet az út az élethez és a szabadsághoz. Sok évvel ezelőtt fogalmazta meg Nyíri Tamás professzor a következő, ma is érvényes sorokat:

A keresztények nem találnak magukra – történelemben és társadalomban –, ha megelégednek az igaz hittel (orthodoxia) az igaz cselekedetek (orthopraxis) nélkül. Gyakran úgy tűnik, hogy csak a földi problémák fölött álló megdicsőült Krisztusban hisznek. Az égi Krisztusba vetett hitük alapján felmentve érzik magukat a földi Jézus követése alól. E felemás viselkedés, a társadalmi-történelmi cselekvés elmulasztása a keresztény azonosság elvesztéséhez vezet: „nem a hitvallás, hanem a mindennapi cselekedetek motívumai igazolják a hitet” (B. Shaw). Az „igaz hit” legszilárdabb alapja az orthopraxis: a gyakorlat kipróbálja és igazolja az elmélet súlyát, fontosságát, jelentőségét. Gyakorló kereszténynek szoktuk mondani azt, aki megtartja egyházának előírásait, liturgikus és fegyelmi szabályait, magáévá teszi és a közéletben védelmezi az intézmény érdekeit. A keresztény gyakorlat ennél sokkal tágabb, nem egyházi, hanem elsősorban világi tevékenység, az evangélium elsajátításán, belső és személyes birtokbavételén alapul: Krisztus követése az egyházi közösségen kívül is, a keresztény ember személyes, emberi, családi, világi létében, művészi, tudományos vagy politikai életében.

E gyakorlat alapszabálya nem az elkülönülés, hanem az együttműködés. A keresztény gyakorlat csak úgy valósulhat meg, ha nyújt valamit, ami eredeti és egyben összhangban van a társadalom legjobbjainak céljaival és tevékenységével. Ne azt kérdezzük: mi olyat tehetünk, amit a többiek nem tesznek, hanem: mit tehetünk velük együtt.2

A Krisztus által hozott Isten-kapcsolat az emberekkel való új kapcsolatot jelenti. Lehetetlen az individualista kapcsolat Jézus Krisztus Istenével. Aki Jézus Krisztus által új kapcsolatba lép Istennel, az egyúttal azt is fölfedezi, hogy kapcsolat fűzi mindazokhoz, akik ugyanezt az utat járják.3

Időnként mi is feltehetjük magunknak a kérdést: Istenem, ha te mindenütt vagy, hogyan lehetséges, hogy én nagyon gyakran máshol vagyok?4

1 Áthoszi Szent Sziluán (1866-1938) tanítása. Szorronyij (Szaharov) Apát: A Szent Hegy titka. Akadémiai-Odigitriai K. Budapest, 2006,308.

2 Nyíri Tamás: A keresztény azonosság. http://vigilia.hu/regihonlap/2010/2/nyiri.htm (kiemelés tőlünk)

3 John testvér, Taizé: Mennyei Atyánk. Biblikus bevezetők a Miatyánk imádsághoz. Agapé, Szeged, 2003. 22.

4 Madeleine Delbrêl: La gioia di credere

(2015)