NAGYBÖJT 2. VASÁRNAP

Róm 8,31b-34

Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Mk 9,2-10

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: ,,Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.’’ Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve. Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok’’ [Iz 42,1; MTörv 18,15]. Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben, csak Jézust egymagát. Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az:,,amikor halottaiból feltámad".


KERESZTÉNY: MEGAJÁNDÉKOZOTT EMBER

Az ember félti életét, mert folyton leselkedő veszélyről, váratlanul lesújtó szörnyűségekről hall, kap híradást. A hívő embert is hatalmába kerítheti mindez, különösen ma, amikor egyre többet meresztjük szemünket a képernyőre, mint az Úr Igéjére. Nem imádkozunk, vagy sietve – az utolsó műsor után (ha még van erőnk) – próbálunk elmondani valami imádságot. Elmondjuk, de nem imádkozunk.

Beül az agyunk, gondolkodásunk legmélyébe a félelem. Mi ültettük oda sok horror-látvánnyal, rémhírek (pletykák) hallgatásával. Megkeményedik a szívünk, mint a választott népé, ha csak a keserűség vizét kortyolgatjuk!

De a nép lelke megkeseredett útközben, és így beszéltek Isten és Mózes ellen: Miért hoztatok ki minket Egyiptomból? Hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincs kenyér, víz sincs, és e hitvány eledelt utálja a lelkünk.

Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? (Róm 8,32)

Annak ideje lejárt, hogy csupán nézők legyünk azzal az ürüggyel, hogy mi tisztességes keresztények akarunk lenni, nem kompromittálhatjuk magunkat. Ma még túl sok a "tiszta kéz", mert soha nem tettek semmit másokért. (Primo Mazzolari)

A felületesen gondolkodó ember úgy gondolhatja, hogy Isten azért van, hogy kiszolgálja őt, és méltatlankodik, ha valamit nem kap meg. De a mély imádság pillanatai tovább vezetnek minket. Isten személyes szeretetét tapasztalva megértjük, hogy egy kapcsolat részesei lettünk. Egy olyan kapcsolatba léptünk be, amelyben a másik fél nem csak ajándékokat ad, hanem önmagát adta és adja szüntelenül. Érzem, hogy erre a szeretetre csak egyféleképpen válaszolhatok: ha én is egészen és feltétel nélkül adom át neki önmagam! Ebben a pillanatban megszűnik az önközpontú hit, amely Istent csak felhasználni akarja saját különbejáratú boldogsága érdekében. Nem kapni akarok már, hanem adni. Rájövök, hogy boldogságom nem abban áll, amit kapok tőle, hanem hogy ő maga a boldogságom. Az ajándékozó fontosabb, mint minden ajándéka…És akkor leszek egészen boldog, ha egészen közel kerülök őhozzá.

Jézus Krisztushoz közel kerülni azt jelenti, hogy elfogadom Őt üdvözítőmnek. Az üdvösség nem csupán teljes szabadulást jelent a bűntől, hanem azt, hogy Krisztussal a legbensőbb életközösségbe kerülök.

A legfontosabb dolog azonban nem az, hogy Jézus meggyógyítson bennünket. Ez egy másfajta gyógyulás egyik jele. Nem is az a legfontosabb, hogy Jézus szava megérintse a szívünket. Ez természetesen segít abban, hogy találkozzunk Istennel. A legfontosabb dolog az, amit a Zsidóknak írt levélben olvasunk: Krisztus „örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értük közbenjárjon.” Jézus üdvözít, és Ő a közbenjáró.1

Isten itt és most szabadít. Ő nem a Múlt és a Majd valamikor, hanem a Jelenvaló. Ezt fejezte ki az a hitvallás, amelyet Mózes szájába adva fogalmazott meg az Úr szava:

Moáb mezején Mózes ezt a törvényt hirdette ki a népnek: „Ha arra a földre érkezel, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül, elfoglalod, és letelepedsz rajta, mindenből, amit azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, betakarítasz, vedd az első termés egy részét. Tedd be egy kosárba, s menj el arra a helyre, amelyet az Úr, a te Istened neve kiválaszt. Menj oda a paphoz, aki akkor épp ellátja a szolgálatot, s mondd neki: "Kijelentem ma az Úrnak, az én Istenemnek, hogy megérkeztem arra a földre, amelyet az Úr esküvel ígért atyáinknak.«

A pap erre vegye ki a kezedből a kosarat, s állítsa az Úr, a te Istened elé. Te pedig mondd az Úr, a te Istened színe előtt: "Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak, és kemény szolgaságra vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk, s az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és szorongatottságunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Itt hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.«Ezzel hagyd ott a kosarat az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt, és örülj egész családoddal, a levitával és a körödben élő idegennel együtt mindannak a jónak, amit az Úr, a te Istened adott neked.(MTörv 26, 1-19)

Ennek a hosszú történetnek azt a címet adják, hogy „Ábrahám népének hitvallása”. A szövegből feltűnik, hogy úgy beszéli el a történteket – szolgaság, szabadulás, megérkezés – mint ami itt és most, velünk történik. Mi voltunk szolgák, mi kiáltottunk az Úrhoz, minket vezetett, nekünk adja ma áldását: ezért a felajánlásunk, hálaáldozatunk. Az Úr a mindig jelenlévő, bennünk munkálja örök szeretetét: a régi idők történeteiben is a mi szabadításunkért lett vándor, sátorlakó: tűrte oktalanságainkat.

Isten örök szeretete a történelem: benne az én történetem is.

A szeretetnek ebből a forrásából fakadnak a nagy elhatározások: mindenben követni fogom tanítását, mert nem akarom, hogy bármi is közénk álljon. A hívő, aki kezdetben csak azt figyelte, mit kap majd Istentől, hogy a saját maga által elképzelt kényelmes életét kialakíthassa, a szeretettől vezérelve rálép a lemondás és az engedelmesség útjára. Már nem csak egyfajta erkölcsi minimumot akar betartani, minduntalan azt méricskélve, hogy „mi fér még bele”. A szeretet nem méricskél. Életem minden területét, vágyaimat és egész valómat annak akarom adni, aki szeret, és akit szeretek. Amikor kérek, egyre inkább olyan dolgokat szeretnék megkapni, amik abban segítenek, hogy közelebb kerüljek hozzá: erősebb hitet, mélyebb bűnbánatot és megtérést, rossz szokásaimtól való szabadulást, bölcsességet és erőt, hogy mindenben felismerjem akaratát és engedelmeskedjek neki.2

1 Ferenc pápa homiliája: 2015. január 22.

2 Kunszabó Zoltán: Tiéd vagyok. http://www.uj-jeruzsalem.hu/hirek/buzditas-kunszabo-zoltantol

(2015)