NAGYBÖJT 1. VASÁRNAP

1Pét 3,18-22

Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen. Test szerint megölték ugyan, de életre támadt a Lélek szerint. Benne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is a megváltást hirdesse, akik a börtönben voltak, akik egykor hitetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, mig a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. Ennek felel meg most a keresztség, amely titeket most megment, nem a test szennyének lemosása által, hanem mint a jó lelkiismeret kérése Istentől Jézus Krisztus feltámadása alapján, aki az Isten jobbján van, miután felment a mennybe, és uralma alá vetette az angyalokat és hatalmasságokat és erőket.

Mk 1,12-15

Ezután a Lélek azonnal elragadta őt a pusztába. A pusztában volt negyven napig; a sátán kísértette. A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki. Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: ,,Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.’’



BŰNBÁNAT: IGENT MONDOK JÉZUSNAK

A bűnbánati idő kezdetén ezzel az örömhírrel szólít meg a Szentlélek az Írás szavaiban: Krisztus (is) meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen (1Pét 3,18). A nagyböjti szent idő a szabadulás ideje. Igaz azonban az is – ahogyan Pál apostol írja –, hogy nagy és tágas kapu nyílt meg előttem, de sok az ellenség is (1Kor 16,9)

Keresztények sokasága szívta magába azt az életszemléletet: „Mi, vallásos, templomjáró emberek jók vagyunk, akik kevésbé keresztények, azok rosszabbak, akik pedig nyilvános bűnöket követnek el, azok a söpredék.”

E szemlélet mögött mélységes gőg húzódik meg. Sokan úgy gondolkodtak, hogy az Isten csodálatos ajándéka, ha egy-egy bűnt nem követtek el, mert maguktól a legtöbb bűn elkövetésére képesek lettek volna. Akik pedig elkövették, azokat nagyon szánták, mert a bűn megsebezte őket, és gyógyulásra szorulnak.

Isten újra és újra szólongat minket, hogy lépjünk ki eddigi életállapotunkból, szemléletből, az ítélkezésből. Lépjünk tovább az Atya felé vezető úton. Sokszor mégse ismerjük fel az isteni hívást. „Szóltam néked, mikor jól volt dolgod, de ezt mondottad: Nem hallom. Ifjúságodtól fogva ez a te szokásod, hogy nem hallgattad az én szómat!” (Jer 22,21) Mindannyian rászorulunk Isten szabadítására, akkor is, ha kezdő hívők vagyunk, akkor is, ha már több tíz éve haladunk a hit zarándok útján.

A bűnbánati idő negyven napjának a pusztai vándorlás megtisztító évtizedeit kell hordozni: találkozni a szabadító Istennel. Az Úr a pusztában „bejáratta” a fizikai-testi szolgaságból megszabadult népét: tanuljanak meg az Ő jelenlétében. Az Isten törvényének, szavának belső törvénnyé kellett lenni: túlságosan hozzászoktak a félelemből, a külső hatalomhoz, az elnyomók, a nagyobb koncot ígérők hangoskodásához. A népétől búcsúzó Mózes ezért inti így a népet:

Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha és nem dagadt meg a lábad.5Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek parancsait: járj az ő útjain és féld! (MTörv 8,2-6)

Korunkban az emberi szabadság meglehetősen torz értelmezésének vagyunk tanúi: Isten tagadása az ember kegyetlen és a másikat embernek nem tekintő önistenítésébe csapott át.

A bűn valami eltorzulás (Istennel és önmagunkkal szemben), de az ember nem akkor ismeri ezt fel, amikor egyszerűen szembesül önmagával, vagy az általa kialakított valamilyen Isten-képpel, hanem csak amikor az isteni kinyilatkoztatásból indul ki. (Bruno Maggioni) Az embert megszólító Isten értünk, emberekért, a mi szabadulásunkért (üdvösségünkért=életünk beteljesüléséért) jött közénk.

Kétségtelen, hogy az emberi méltóság sérthetetlen, mert az embert Isten teremtette, szerette, megváltotta, megajándékozta és meghívta. Éppen mivel minden ember Istentől való, az élettel senki sem rendelkezhet. Isten minden embert saját képmására teremtett, ami által sérthetetlen méltósággal ruházta fel. Mindegy, hogy beteg vagy egészséges, nagy teljesítményre képes vagy fogyatékkal bír, anyaméhben él vagy haldokló, férfi vagy nő, szegény vagy gazdag. Mindegy milyen a haja színe vagy melyik kultúrához tartozik. Az Istentől távolodó és önmagát istenítő ember, maga válik önistenévé és végső mértékké. Ebben az elbizakodottságában úgy gondolja, hogy rendelkezhet az emberi élet felett. Az az ember, aki Isten szerepében tetszeleg, a többi ember farkasává válik.

Európának, ha emberi jövőt akar, szüksége van a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztusra. Jézus Krisztus keresztjén láthatóvá válik, hogy Isten számára mennyire fontos minden egyes ember. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)

Nekünk, keresztényeknek szüntelen vissza kell térnünk ehhez az igazsághoz: Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen (1Pét 3,18).

De Jézus Krisztus keresztjén az istentelen ember is lelepleződik és megítéltetik. Az Isten nem paktál le a Gonosszal. Isten azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala. (2 Kor 5, 21). A bűnbánat első lépése: Jézus Krisztusban felismerni Isten igazi arcát. Az irgalom, a megbocsátás mindennapi gyakorlata hozza közelebb ezt az arcot az elvadultságban megoldást kereső egyént és társadalmat. Nekünk, keresztényeknek életpéldánkkal, mindennapi hűségünkkel a megfeszített Krisztushoz kell hasonulni és megakadályoznunk, hogy kis és nagy közösségünk, társadalmunk még inkább a vadállati erkölcs dzsungelévé váljon és az embereket megvető diktatúrák az embert ismét pusztán anyagi létezővé degradálják.1

Az Úr szeretetére találva nem maradhatunk önelégültek: hirdetnünk kell az Úr szabadító szeretetét: evangelizálunk. Az evangelizálás azt jelenti, hogy Jézus él a szívünkben. „Vigyük Jézust magunkkal mindenhova" – ezt mondta Teréz anya is. Bármerre járunk, az utcán, a boltban, autóvezetés közben, a munkahelyen, lakóhelyünkön, kérjük mindenütt áldását.

Az evangelizálás az, amikor az egyik koldus megmutatja a másiknak, hol van a kenyér. Ne féljünk ilyen koldusok lenni. Áldozáskor éppen úgy nézünk ki, mint a koldus, úgy kérjük Krisztus testét, mint a koldus a kenyeret az utcán. Sokan még a kezünket is úgy tartjuk ilyenkor, kérve-könyörögve, összetéve.2

Krisztus életre támadt a Lélek szerint. Benne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is a megváltást hirdesse, akik a börtönben voltak, a halál árnyékában ültek. Ma bennünk, akik Őt a Lélek által magunkhoz vesszük, akar útra kelni azokhoz, akik fájdalmaik, csalódottságuk, kilátástalanságuk börtönében sínylődnek. Vigyük tehát Őt – mint első keresztény testvéreink tették a bebörtönzöttekhez, magatehetetlenekhez – azokhoz, akik sötétségben és halálos homályban ülne”: a szeretet szelíd világosságával. Nem feledve, hogy egykor mi is rabságban éltünk, de Krisztus megszabadított. Ahogyan Ő, aki a megroppant nádszálat nem töri össze, a pislogó mécsbelet nem oltja ki (Iz.42,3).

1 Vö. Ulrich Parzany: Krisztust vigyük Európának.

2 David Thorp Kilenc gondolat az evangelizálásról

(2015)