KARÁCSONY 2014

Zsid 1,1-6

Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki - mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével -, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban [Zsolt 110,1]. Mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” [Zsolt 2,7]? És ismét: „Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz?" [2 Sám 7,14] Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre, így szól: „És imádja őt Isten minden angyala!” [MTörv 32,43G]

Jn 1,1-18

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tesz róla, és hirdeti: ,,Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én." Mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

KRISZTUS VILÁGOSSÁGUNK

A hit ünnepe a karácsony: azokról szól, akik hittek Isten szavának beteljesülésében. Mondhatnám a hitből támadó világosság ünnepe: az emberiség sötét éjszakájában egyedülálló fény gyúl néhány odaadó ember hűsége által.

A Jézus Krisztus által adott Isten-ismeret a mi hitünk, az a világosság, amelyben utat találhatunk: reményt életünk küzdelmeiben.

A hit világossága: így nevezi az Egyház hagyománya azt a nagy ajándékot, amelyet Jézus hozott el, aki János evangéliumában így mutatkozott be: „Én világosságul jöttem e világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46). Szent Pál is így fejezi ki magát: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította” (2Kor 4,6). A fényre vágyó pogány világban bontakozott ki a Sol invictus kultusza, melyben a Nap-istenséget napkeltekor hívták segítségül. S jóllehet a Nap minden nap újjászületett, jól tudták, hogy fényével képtelen beragyogni a teljes emberi életet. A Nap ugyanis nem világítja meg a teljes valóságot, sugarai nem juthatnak el a halál árnyékába, oda, ahol az emberi szem bezárul a fénye elől. „Olyat soha nem lehetett látni – mondja Szent Jusztinosz vértanú –, hogy a Napba vetett hitért valaki is kiállta volna a halált.”

A keresztények, annak tudatában, hogy a hit micsoda horizontot nyitott meg előttük, Krisztust nevezték az igazi Napnak, „akinek sugarai az életet adják”. A testvérét, Lázárt sirató Mártának azt mondja Jézus: „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40). Aki hisz, lát; olyan világossággal lát, amely megvilágítja az út teljes hosszát, mert a feltámadott Krisztusból, a lenyugvást nem ismerő Hajnalcsillagból fakad.”1

Amit egy zarándoknak, vándornak legelőször le kell győzni az a benne lévő ellenállás. Olyas valamihez csatlakozni, amelyet előnyök, jutalmak kísérnek, könnyű. de ehhez is elengedhetetlen a fáradtsággal járó kitartás.2 Bennünk is gyakran támad ma ellenállás: könnyen lemondunk reményünkről, arra hivatkozva, hogy Isten, Krisztus nélkül szabadabb az élet.

Ez az ellenállás gyakran valami nagy horderejű észérvekbe csomagolt megszokottság, vagy a megszerzett hatalom, féltékenység és irigység nagyon is kisszerű valóságát takarja.

Szeretnek arra hivatkozni, hogy a mai embernek nem kell a hit: újabb koroknak, a felnőtté vált, eszére büszke embernek, aki arra vágyik, hogy új módon fedezze fel a jövőt, nem jelent semmit a hit által adott világosság. „Ebben az értelemben a hit csalóka fénynek tűnik, amely megakadályozta az embert a bátor tudás kimunkálásában” – írja Ferenc pápa tanításában. Sőt kifejezetten az ember személyes kibontakozásának, teljes szabadsága megélésének akadályává, ellenségévé nyilvánították a hitet. S ez a felfogás ma is újra felerősödik.

Sőt: a hitet a sötétséggel kapcsolták össze. Úgy tűnt, hogy csak akkor őrizhető meg, ha találnak számára teret, ahol együtt tud élni az ész világosságával. Ilyen térnek mutatkozott az, amelyet az ész nem tudott megvilágítani, ahol az ember nem érezhette magát biztonságban. A hitet úgy tekintették, mint világosság nélküli, vak ösztöntől vezérelve végrehajtott ugrást az űrbe; vagy mint teljesen szubjektív világosságot, amely talán hevítheti a szívet, személyes vigasztalást nyújthat, de mások számára nem lehet felkínálni mint objektív, mindenkinek szóló, útmutató világosságot. Lépésről lépésre azonban kiderült, hogy az autonóm ész világossága nem elegendő arra, hogy bevilágítson a jövőbe; végül az ész a saját sötétségében marad, és az embert az ismeretlentől való félelemben hagyja. Így aztán az ember lemondott a nagy világosság, a nagy igazság kereséséről, és megelégedett apró felvillanásokkal, amelyek pillanatokra ugyan világosságot adnak, de képtelenek az út teljes megvilágítására. Ha pedig nincs fény, minden összekeveredik, lehetetlenné válik a jó és a rossz szétválasztása, illetve a célba vezető út és az értelmetlen körfogás megkülönböztetése.3

Az embert személyes Isten-kapcsolatától megfosztani azt jelenti, hogy bezárjuk elképzelése, önző érdekei korlátaiba. Ez kihat a mai önző szemlélet, a másokon kegyetlenül és türelmetlenül uralkodni vágyás embertelen megnyilvánulásaiban. Az eszére hivatkozó korunk borzasztó erőszak megnyilvánulásai felülmúlják a sötétnek mondott középkor minden tévedését. A különbség az, hogy a középkor embere a hit világánál kitalált az emberségesebb, másokkal megosztani tudó útra: az a kor, amelyben a keresztény hit érvényesült képes volt megküzdeni a babona, az áltudományosság és hatalmi mánia szélsőségeivel. Egyetemeket, tudományos és művészeti alkotásokat, az emberi segítés hatalmas intézményeinek végeláthatatlan sorát hozták létre: betegek, szegények, elhagyottak és rabságban sínylődők megszabadításának máig élő és hatékonyan munkáló intézményeit.

Isten Fia által szólt hozzánk, s ez a megszólítás a teljes életre szóló meghívásunk. Akik Jézus Krisztust befogadják, bármely korban, azok felismerik az evangélium szavainak igazságát és erejét: Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta.

Ezért sürgősen vissza kell nyernünk a hit sajátos világosságát, mert ha a hit lángja kialszik, végül az összes többi fény is elveszíti erejét. A hit világosságának az a sajátossága, hogy képes megvilágítani a teljes emberi létet. Ahhoz azonban, hogy egy világosságnak ilyen ereje legyen, nem származhat önmagunkból; más forrásból, Istenből kell fakadnia. A hit az élő Istennel való találkozásból fakad, aki hív bennünket és feltárja előttünk szeretetét; a bennünket megelőző szeretetet, amelyre támaszkodhatunk, ha szilárd alapokra akarjuk építeni az életünket. Ha ez a szeretet átformál, új szemeket kapunk; megtapasztaljuk, hogy ebben a szeretetben a teljesség nagy ígérete rejlik és megnyílik előttünk a jövő látása. A hit, amelyet Istentől természetfeletti ajándékként kapunk, megvilágítja az utat, megmutatja az időben zajló vándorlásunk irányát.”4

A Jászolnál ma merjünk visszatérni életünk forrásához. Jézus Krisztusban újul meg élet-vágyunk.

A Gyermeket szemlélve újra vágyakozunk jónak lenni.5

1 Ferenc pápa: Lumen fidei 1.

2 Ferenc pápa: La forza del presepe.

3 Ferenc pápa: Lumen fidei 8-11.

4 Lumen fidei, 4.

5La forza del presepe

(2014)