Hála 2011. 12. 31.

Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket!

Benne választott ki a világ teremtése elott, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk elotte.

Szeretetbol eleve arra rendelt, hogy -akaratának tetszése szerint- Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk, s magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában felkarol minket.

Benne van vére által szerzett megváltásunk, buneink bocsánata, kegyelme boségének arányában, amelyet minden bölcsességgel és okossággal, gazdagon árasztott ránk.

Tudtunkra adta ugyanis jóságos tetszése szerint akaratának titkát, amellyel elhatározta, hogy az idok teljességével Krisztusban, mint foben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van.

Benne vagyunk hivatva az örökségre, amelyre annak végzése szerint lettünk rendelve, aki minden akaratának szabad elhatározása szerint cselekszik.

Ezzel magasztaljuk dicsoségét mi, akik már azelott is reméltünk Krisztusban.

Benne kaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazság igéjét, az üdvösségteket hirdeto evangéliumot, és hittetek benne.

O örökségünk foglalója, amíg Isten dicsoségének magasztalására meg nem váltja tulajdonába vett népét.

Miután értesültem az Úr Jézusba vetett hitetekrol és az összes szentek iránt tanúsított szeretetetekrol, szüntelenül hálát adok értetek és megemlékezem rólatok imádságomban:

Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsoség Atyja, adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek ot.

Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag a szentek fenséges öröksége, és milyen mérhetetlenül nagy az o hatalma felettünk, akik hívokké lettünk.

Nagyszeru erejének hatását Krisztuson mutatta meg, amikor holtából feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemség, hatalom, ero és uralom, s minden néven nevezendo méltóság fölé, nemcsak e világon, hanem az eljövendoben is.

Mindent lába elé vetett és az egész egyház fejévé tette ot: ez az o teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt. (Efezusiakhoz írt levél 1, 3-23)

Hálaadásunk alapja: Isten irántunk tanúsított szeretete. Gondjaink-bajaink közepett mégis hamar elcsüggedünk, s csak a rosszat látjuk. De azt sem „jól”, mert eltúlozzuk, kizárólagosnak tartjuk. De ez történik velünk, akkor is, amikor jól megy dolgunk. Nagy népámítás, hogy a depresszióért a nélkülözés a felelos. Az alap mélyen bennünk van: fel tudjuk-e fogni és dolgozni az élet eseményeit? Nem csupán a fájdalmakat, hanem azokat az örömöket, amelyekért mi magunk küzdöttünk. El tudjuk-e helyezni eredményeinket, vagyis: idotálló értelmet találtunk életünknek?

Egy kicsit a „veszélyeztetett korosztály” számára szeretnék elmondani néhány dolgot. A felnott fiatalok és a középkorúak éppúgy tartoznak ebbe a kosárba, mint mi, akik korábban születettünk.

A lélek szakemberei mondják, hogy amikor az ember már viszi valamire, vagy az élet derekán tart egy sor olyan magánéleti esemény is történik, ami közelebb hozza az embereket az addig elhessegetett végso kérdésekhez. Egyre többször kell szembenézni szükséges veszteségeinkkel: felno a gyermek, a fészek kiürül. A „ne menj még el” kiáltásunk ellenére is itt hagynak közelálló személyek. De belso kérdojelek is kegyetlenkednek: hosszú várakozások, késve és kevés érkezés. Magány, a magammal sem közölheto egészségi állapotom… Sorolhatnánk, de mindenkire a saját listája rakodik. A felpörgetett élet ezeket a kérdéseket nem veti távolabb, hanem felgyorsítja, s így nem marad idonk megválaszolni azokat. Sejtjük az életet, a magunk életét. Valami üldözöttségi érzés lesz úrrá rajtunk: másként kellene élni, de nincs rá idonk, hogy változtassunk. Nekünk teljesítenünk kell, mert különben nem ismerik el létjogosultságunkat. Az idos emberek éppen ezen téveszme miatt szenvednek olyan sokat: én már nem vagyok való semmire… Ez alatt azt érti, hogy „nem termel”, nincs tízféle feladata , csak gyógyszere.


Önmagában a tény, hogy idonként válságba kerülünk, nem feltétlenül káros. A szembesülés azzal, hogy „kifújt” az eddig játszott szerepünk, alkalom arra, hogy feltegyük a kérdést: mi ez a hajsza, miért élek? Nem a kapott szerepeinkkel, a (megálmodott és megélt hivatással) van baj. Attól kezdve, hogy ezek abszolút értéket képviselnek, már nem képesek tovább vinni, új élet forrását jelenteni. Önmagunk ciszternájából meregetünk, ismételjük magunkat: magam leszek az egyetlen lehetoség. Ilyenkor akad fenn sekély vízen a párkapcsolat, az alkotás éppúgy, mint egy lelkipásztor. A zátony-észlelés jelzései olyan erosek, hogy pánikba is eshet valaki. Ekkor kerülnek elo az önigazoló, sekélyes kapcsolatok. Hirtelen felsajog bennünk az el nem ismertség miatti fájdalom. A kiút nem az, hogy megbüntetem a világot azzal, hogy bezárkózom! Azzal, hogy szenvelgek, „fájom magamat” még semmi nem változik. Vissza a Forrásomhoz!

Az életemet eloször nekem kell megköszönnöm Istennek. Hála mindenért. Isten segít, hogy szégyen nélkül találjak a magam valóságára.

Van, aki az év utolsó óráiban, ki pedig az újesztendo hajnalán fogadkozik: majd ezt fogom tenni az újévben, meg így fogok megváltozni jövore… Fölösleges, mert abbahagyod, amint tavaly (is) tetted! Mindaddig, amíg gondolkodásunknak nincs olyan érték-alapja, amelyhez mindent viszonyítanánk, melybol minden szándék lendületet kaphat, addig csak fantáziálás az egész. Mi ennek a gondolkodásnak a gyökere? Az a szemléletmód, hit, amellyel Pál apostol kezdi az efezusiakhoz írt levelét:

Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket!

Aztán pedig folytassuk a fent idézett sorok lassú olvasásával. Hagyjuk, hogy Isten Szent Lelke meggyújthassa szívünkben világosságát:

Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsoség Atyja, adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek ot.

Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag a szentek fenséges öröksége, és milyen mérhetetlenül nagy az o hatalma felettünk, akik hívokké lettünk.

Ez a látásmód tölt el reménnyel, szemben a bennünket körülvevo események bénító lármájával. Ez szabadít meg a rettegéstol és önzésbe nyomorító önféltéstol, hogy merjük tenni és élni a nem reméltet.

(2011)