ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP

1Kor 9,16-19.22-23

Mert ha hirdetem az evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Mert ha szabad akarattal teszem ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelen-kelletlen, csak ügyintéző vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal. Mert én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne.


A KERESZTÉNY: MÁSOKÉRT VALÓ ÉLET


Az imát nem használni kell, hanem élni – írja T. H. Green.1 Az imádság Istennel való szeretetkapcsolat, amelyben megértjük önmagunkat és embertársaink iránti feladatainkat. Az Úrral való találkozásnak egyik alapvető vonása, hogy a kezdeményező maga Isten: Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket (Jn 15,16). A Szentlélek tanít meg bennünket, hogyan szólíthatjuk meg, beszélhetünk Istennel (Róm 8,14-34).

Az imádságban Isten szeretete árad az emberre, s az imádkozó embert ugyanaz a szándék veszi birtokába: szeretné az Úrral megtapasztalt békét, örömet másoknak ajándékozni. Az Apostol erről vall: Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal. A Krisztussal való közösség természete, hogy kiáradni kíván: evangelizálni akar. Isten öröme az egészséges vágyat ébreszti, hogy mások is örömre leljenek Istenben.

A keresztény gondolkodás nem állhat meg a bűneink miatti kesergésen, sem a világ szennyes megnyilvánulásai utálatánál. Ez beteges önközpontúságra, farizeusi ítélkezésre vezet.

A betegeket, megszállottakat gyógyító Jézus nem tartotta magánál azokat, akiket megszabadított, hanem elküldte őket: menjenek övéikhez, akiknek szükségük van segítségükre. Hiteles az Úrral találkozásunk imáinkban, ha úgy folytatódik, ahogyan Pál mondja: bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. Avilai Szent Teréz írja: Nem az a fontos, hogy sokat gondolkodjunk, hanem, hogy nagyon szeressünk; tedd tehát azt, ami legjobban felgyújtja szeretetedet”. Hogy mi ez a szeretet, a következőkben röviden kifejti: „Talán nem is tudjuk, mi a szeretet: egyáltalán nem lepne meg, ha ez végre kiderülne, mert a szeretet mértéke nem boldogságérzetünk nagysága, hanem annak az elhatározása, hogy mindenben Isten tetszését keressük, s azért imádkozzunk Hozzá, hogy Fia dicsősége egyre teljesebb legyen, és növekedjék a katolikus Egyház”.2

Vágyódásunknak az imádságban kell megtisztulni: bátorságot kérjünk hozzá! Igen, mert félünk, hogy ha nem sorolnánk el minden egyes alkalommal kívánság-listánkat, akkor az Úr megfeledkezne róluk… Soha nem jutunk előbbre, ha nem hagyjuk magunkat vezetni a Lélektől: teljesedjék Isten akarata a mennyben és a földön.

Jézusnak azon vágyával egyesülünk az imádságban, hogy örömhíre mindenkié legyen. De azt is tudjuk, hogy Ő maga az Örömhír. Szenvedése előtt túláradó szeretetében éppen ezért imádkozik az Atyához: Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt. (Jn 17,24). Maga Isten veszi át életünk formálását, amikor Krisztussal vállaljuk életünket. Jézus Krisztust imádkozom a Szentlélekben: Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent (Fil 3,21)

Fejezze ki imádságunk ezt a vágyakozást, szüntelen térjünk vissza kéréseinkből lényeghez, ahogy az apostol vallomásában mondja: Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne (1Kor 9,23). Keresztény életünk értelme, miértje nem más, mint az, hogy Atyánk meghívott Krisztusban a vele való legbensőbb közösségbe, s így mások is rátaláljanak az Életre. Jézus Krisztus Istene és Atyja (…) kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben (vö. Ef 1,4).

1 Thomas H. Green S.J. Megnyílás Isten felé. Korda Kecskemét, 1997,34.

2 „Belső várkastély” IV. lakás 1. fejezet.

(2015)