2017
2014

VÍZKERESZT A

1Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe 2és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” 3Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem. 4Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. 5„Júda Betlehemében – válaszolták –, mert így jövendölt a próféta: 6Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” 7Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. 8Aztán elküldte őket Betlehembe: „Menjetek – mondta – s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” 9Azok meghallgatták a királyt és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. 10A csillagot megpillantva nagyon megörültek. 11Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. 12Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. (Mt 2,1-12)

VÍZKERESZT: KINEK AZ ÜNNEPE?

A Vízkereszt nem a Háromkirályok ünnepe. Az Úr dicsősége kinyilvánulásának ünnepe. Az Evangéliumban (Mt 2,1-12), akkor a bölcsek, a távoli keletről érkezett, titokzatos három király, meglátogatják az újszülött Gyermeket, Jézust. Ajándékokkal halmozzák el – amelyek jelképesek – s közben ezzel a jövőjét jövendölik meg. A történet sokféle módon jelenik meg a művészetekben, találgatásokban: kik ezek, honnét jöttek? Hogy hívták őket, meg a csillagot még ki látta rajtuk kívül? … Kérdések, amelyek soha nem nyertek választ. A lényeget az ünnep neve elmondja: kinyilvánulás.[1]

Jézus születésének ünneplése után a mai ünnep arra hív bennünket, azon elmélkedjünk: Isten Fia miért lett emberré? Nem azért, hogy elrejtőzzék, nem magán célokból, hanem azért, hogy megnyilvánuljon, hogy megismertesse magát. Ezt teszi születésétől fogva: először a pásztorokat, megelőzve a bölcseket, hívja meg. A pásztorok és bölcsek: a zsidókat és nem zsidókat, a szegényeket és a gazdagokat, a társadalmilag jelentékteleneket és az elismerteket. Mindenkit: Isten Fia mindenkiért megtestesült, mindenkit hív ismeretére és elismerésére, hogy elérje célját az a mű, amiért jött. A cél – nem csupán a születésé, hanem Jézus egész földi életéé – az, hogy megismerjék és elismerjék.

Isten emberré lett, a mi szintünkre helyezkedett, hogy szavaival forduljon hozzánk, és általunk felfogható szavaival, életvitelével. Ahogyan Biblia fogalmaz: Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyáinkhoz a próféták által, és végül Fia által szólt hozzánk. Ez az isteni kinyilatkoztatás tengelye, a teljes Kinyilvánulás (Epifania), az utolsó szó, amelyek után nem lesznek újabbak. Legalábbis addig nem, amíg az emberek nem jutnak el Őhozzá, és nem láthatják őt szemtől szemben.

Ez adja a mai ünnep fontosságát. Isten kimondhatatlan nagylelkűségéről van szó: az Örök, Végtelen, Mindenható, Teremtője és Ura a mindenségnek. Ő, akinek semmire nincs szükséges, kapcsolatba akart lépni a szegény, nyomorult teremtményekkel, velünk. Miértünk, javunkra tette, mint az ő határtalan szeretetének kifejezésére. De van más jelentése is: párbeszédre akart lépni az emberrel. Ezért alkot embert a maga képére és hasonlatosságára. Képessé tette – az összes teremtmény közül egyedül az embert – ellátva értelemmel és szabadsággal azért, hogy párbeszédet folytathasson vele.

Az ember a saját értelmi képességénél fogva nagyszerű dolgokra képes: felfedezi a mindenséget, gépeket és gyógyszereket alkothat. A csodák csodája azonban, amit nem csupán a különleges képességgel felruházottak tudnak, éppen az, hogy Isten mindenkinek, aki keresi Őt, megadja a Vele való találkozás teljes örömét.



[1] mons. Roberto Brunelli L'Epifania non è la festa dei re magi Epifania del Signore (06/01/2013)

(2017) 


2017 2014

Helyi egyház Isten közelségének tanúja

Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s a lányaidat ölükben hozzák. Ennek láttára földerülsz, szíved dobog az örömtől és kitágul. Mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik. (Iz 60,1-6 )

Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! (Iz 60,1)

Az Úr fenti szava olyan korban hangzott el, amikor teljesen kilátástalan volt a választott nép helyzete. A közösség a sok csapás, súlyos belső ellentétek és külső támadások miatt elveszítette bátorságát, lelkesedését.

Belemerülünk nehézségeinkbe, követelőzéseink érzéketlenné tesznek azokra az értékekre, amelyeket Isten ad közösségünknek.

Miért mondunk annyi rosszat saját közösségünkről, plébániánkról?

Ezáltal felmentve érezzük magukat az önvizsgálattól, az egyéni felelősségtől, de még a hálaadástól is! Gyakran elhitetik az emberekkel, hogy a jónak, az igyekezetnek nincs sok lehetősége.

Isten üzenete: „Kelj föl!” Fölkelni a tespedésből nem csupán magamért, hanem mindazokért, akikkel egy családot alkotunk.

Jézus Krisztus eljövetele által megvalósult a prófétai ígéret: Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad.

Isten népe – benne az egyén és az egész közösség hordozza Isten ragyogását, amely vonzza azokat, akik sötétségben botorkálnak, keresik az igazságot. Ezért így folytatja a prófétai szó:

Népek jönnek világosságodhoz, királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s leányaidat karon fogva hozzák.

A plébániai közösség egyetlen jogosultsága, hogy Isten üdvösségének fényéről tanúskodjon a világ sötétségében.

Ferenc pápa egyik katekézisében így fogalmazott: „Viselkedjünk [Isten] valódi gyermekeiként! Ez azt jelenti, hogy nap mint nap engedjük, hogy Krisztus átformáljon minket, s olyanná tegyen, mint Ő maga; azt jelenti, hogy keresztényként próbálunk élni, próbáljuk követni őt, még ha látjuk is korlátainkat és gyengeségeinket. Mindig az ajtó előtt áll annak a kísértése, hogy elfeledkezzünk Istenről, s magunkat állítsuk a középpontba, a bűn tapasztalata pedig megsebzi keresztény életünket, istengyermekségünket. Ezért meg kell lennie bennünk a hit bátorságának, hogy ne engedjük félrevezetni magunkat azáltal a mentalitás által, amely ezt mondja nekünk: »Isten fölösleges, nem fontos a számodra«.”

Kereszténynek lenni tehát annyi, mint megpróbálni kereszténynek lenni. Kicsit olyan ez, mint a kérdés, amelyet Avilai Nagy Szt. Teréznek tett fel egy nővér, aki azt firtatta: hogyan tanul meg jól imádkozni? A Szent válasza ez volt: „Ha vágysz arra, hogy imádkozzál, már imádkozol”.

Vágyakozzunk a keresztény életre: arra az életre, amely nem önigazolás, hanem Krisztusban megélt megigazulás a bűnbocsánat és a többi szentség rendszeres gyakorlásában.

A plébánia közösség egésze, de az ott lévő kis csoportok sem önmaguk fényesítésére vannak, vagy, hogy külsőségeket öltünk magunkra.Minden emberi forma, intézményesült „hagyomány”, megszokás, mindenféle emberi erőlködés végül – éppen mivel mi vagyunk a középpontjában – korlátainkat és gyengeségeinket teszi csak láthatóvá.

Lépjünk tovább: kis és nagy közösségeinkben vajon Jézus-e a középpont? Mire jutott több idő: a fecsegésre, az egymással (s ezáltal a magunkkal) való foglalkozásra, vagy Isten ügyeire? Mi beszéltünk többet, vagy az Úr? Isten Szentlelke szóhoz juthat-e tőlünk? Mire figyeltünk: hogy mi mit szeretnénk, vagy az Úr mit kér? Az Úrral való párbeszéd helyett sokszor a fecsegés tölti be találkozásainkat.

Egyik reggeli homíliájában Ferenc Pápa így szólt erről: „Szépnek tűnik a fecsegés, nem tudom miért, de szépnek tűnik, mint a mézes cukorka. Veszel belőle egyet, majd még egyet és így tovább, végül hasfájást kapsz. Ilyen a fecsegés. Kezdetben édes, majd tönkreteszi a lelkedet. A fecsegések pusztítóan hatnak az egyházban. Kissé Káinhoz hasonlít: öljük meg testvérünket a nyelvünkkel. Ezen az úton haladva jól nevelt, de rossz szokásokkal teli keresztényekké válunk.”1

A plébánia minden tagjának éppúgy, mint az egész közösségnek fel kell tennie magában a kérdést: „fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad”? Vajon milyen fényt hordozok én életemmel: folyton a kritizálás szikráit, vagy villámokat szórók (Isten nevében…). Az ilyen világosság nem fogja a pogányokat Jézus Krisztushoz elvezetni.

Istentől kapott adomány – a hitünk – amelyben nem csupán magunkért, hanem minden emberért részesültünk. Péter apostol tanításában a Lélek így szólít meg bennünket:

Éppen ezért minden igyekezetetekkel legyetek rajta, hogy hitetek megteremje az erényt, az erény a tudást, a tudás az önuralmat, az önuralom a jóban való kitartást, a jóban való kitartás a vallásos érzületet, a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet. (2 Pét 1,5-7)

1 Ferenc pápa születésnapja (december 17). Köszöntés: Török Csaba/A Szív/Magyar Kurír http://www.magyarkurir.hu/hirek/legyunk-batrak

(2014) 


2017 2014