Részlet Pilátus naplójából (2011)
2014

Részlet Pilátus naplójából

Azt hittem, hogy egy csendes hétvégém lesz. A zsidók ünnepre készülnek, s a hivatalok ilyenkor – végre – kiürülnek. Aztán egyszerre beállított a főtanács valami vándor prófétát hurcolva magukkal. Eleinte alig értettem, mit akarnak, mert egymás szavába vágva vádolták azt a szerencsétlent. Hallottam már róla korábban is, de vallási ügyeikbe nem avatkozom. A legyőzöttek mindig megváltókról, szabadítókról álmodoznak. Azért nem foglalkoztam Vele, mert ez nem ellenünk korbácsolta a népet, hanem valami ilyesmiről beszélt, hogy a „bűntől” kell megszabadulniuk… Na hiszen! Bűn? Aztán – állítólag – ilyeneket mondott, hogy Ő az Isten Fia! Erre a főpapok annyira feldühödtek, hogy halálát követelték tőlem. Hát ez már igazán nevetséges: ilyen csip-csup ügyekkel én nem foglalkozom! Intézzék el maguk között. De nem tágítottak: még engem is megfenyegettek, hogy följelentenek a császárnál, mert ez a fiatalember királyuk akar lenni… Nevetséges: ez király?! Nincs ennek senkije, bár valami mennyei csapatokról beszélt, akit az Apja küldhetne… Ez csak olyan költői fordulat lehet nála. Hogy mibe keveredtem?

Ez az Ács-Próféta nem bűnös, csak élhetetlen. Nem tudtam őt megmenteni, mert nem kompromittálhattam magamat sem a helyi hatalmasságok, sem a felhergelt csőcselék előtt. Miért hoztam meg a halálos ítéletet annak ellenére, hogy nem találtam benne semmi bűnt? Szerintem igazságos döntést hoztam. Úgy mondják: kompromisszumos döntés. Megmondtam nekik, hogy ártatlan, de aztán csináljanak vele, amit akarnak. Aki manapság hivatalban akar maradni, annak ezt meg kell tanulni: délben jobb oldalon, este baloldalon rágja meg az ételt!

Mi az igazság? (Erről megkérdeztem Őt is, de nem felelt, csak némán állt előttem. Igaz meg sem vártam a választ, inkább kimentem az udvarra…) Mindenkinek meg van a maga igaza. Népnek az, hogy jóllakjon, s tisztelje a hatalmat, engedelmeskedjen. Nekem az igazam, hogy rend legyen, a nép fizesse meg az adót és féljék a hatalmat. Még a feleségem is üzent miatta, hogy valami álmot látott vele kapcsolatban… Éppen az hiányzott volna, hogy ez kitudódjék: az asszony parancsol a tartományban! Engem nem láthatnak gyengének. Erősnek, hatalmasnak kell lennem! Ezért verettem rá ostorral: nekem van hatalmam! Az emberek a szépet, a tetszetőst könnyen igaznak hiszik, a rútat meg rossznak, bűnösnek. El kellett csúfíttatnom a Názáretit, hogy megborzadjanak tőle az emberek. Sikerült elérnem, amit akartam: az ostorozás után újra kivezettetem a nép elé: Íme az Ember! Az odavezényelt, önmagát áruba bocsátó tömeg feldühödött. Feszítsd meg őt! – ordították magukból kikelve. Íme az Ember: magukat látták ebben az emberi formájától megfosztott vérző testben. Felismerték a maguk megvert, kicsúfolt életüket: ez az Ember ők, akiket lefizettek, hogy tanúskodjanak. Tették is becsülettel a dolgukat, s észre sem vették, hogy már önmagukra ordibálnak: Vére rajtunk és fiainkon!

Megértem őket: ebben a pénztelen, munkanélküli világban valamiből meg kell élni az embernek. A sok nyomorult kiabálását másként nem lehet elhallgattatni, minthogy önmagukkal szembe fordítani. Egymást szidják, ócsárolják, de a hatalmat hagyják békén. Megjegyzem, hogy senki nem fogta pártját. A gyengének, a nem befolyásosnak, a magányosnak nincs mit keresnie ebben a haladó világban. A köznépnek nem igazságot kell szolgáltatni, hanem cirkuszt meg (kevés) kenyeret! Ordibáljanak egymásra, a saját vérükre, a maguk nyomorára. „Feszítsétek meg őt!” – Akkor Aztán kezükbe adtam Őt, hogy feszítsék meg. Sürgősen el is hurcolták és végre csend lett. Igaz, hogy a temető csendje, de ezt szeretem.

De hát mit nyugtalankodom? Még sincs vége ennek a történetnek? Soha nem lesz már nyugtom ettől az Embertől!? Ő meghalt, legyőztem! Vagy most győzött?

Eltelt néhány nap, s most azzal jönnek, hogy él. Azon veszem észre magamat, hogy Őt kérdezgetem: Hát király vagy te? Most már mintha valahonnan belülről hallanám csendes, de annyira biztos válaszát: „Te magad mondtad, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. – Király vagy hát? – kérdezem újra.

Mégis az lenne?

- Szolga! Hozz vizet: újból megmosom kezeimet.

(2011) 


Részlet Pilátus naplójából (2011) 2014

KERESZTÉNY KÖZÖSSÉG: A MEGFOSZTOTT JÉZUSSAL

VIRÁGVASÁRNAP

Jézus Krisztus, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy “Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére. (Fil 2,6-11)

Ezen a héten, nagycsütörtökön este, a szentmise végén vehetünk részt Jézus mindentől való megfosztásának emlékezetében: az oltárfosztásban. Az áldozati oltár, amely Krisztust jelzi, megfosztva minden díszétől!

Jézus megfosztva: a kifosztott Isten, hogy a bűn által kifosztott ember közelébe jöhessen.

Az Isten arcát egyedül az ember hordozza a világmindenségben: nem a felkelő, nem a tengerbe bukó nap; még csak nem is a roppant erdőkkel koszorúzott káprázatos hegyek, melyek fantasztikus szépségű tengerszemeket ringatnak magas völgyeikben. Nem! Az ember az, akiről mondja: amit a legkisebbnek tesztek, azt velem teszitek. Ezért Jézus ezen az estén letérdel és megmossa az ember lábát. Isten idáig megy el, hogy végre magunkhoz térjünk.

Istenre hasonlítunk legjobban mindnyájan – és mégis rá hasonlítunk a legkevésbé – írja Jacques Loew. Majd így folytatja: Szuverénül közlékeny, és szuverénül megközelíthetetlen; Ő a Mester és Atya. Mindent bír legbensőjében, - s csak ő ismeri önmagát. Amikor magához vonz, önmagát adja. A Végtelen Szeretet, amely mindent adományoz, s nem kap érte cserébe semmit. (…) Csak egy szeretete van – s minden szeretet belőle árad. Ő az Isten, az egyedül Való! Saját képére és hasonlatosságára teremtett mindnyájunkat. „… És az Ige testté lőn …” A rosszat csak a jón keresztül ismeri, amit egyedül akart. Sátorát közöttünk verette fel és megismertük, láttuk igazságban és kegyelemben tündökölve…”1

Isten úgy tündököl Jézusban, hogy megfosztja magát mindentől, végre megszabaduljunk mezítelenségünk szégyenétől (vö. Ter 3,7-8).

Szent Pál nem hagy kétséget Jézus megfosztottságának nagyságáról: Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2,8). A megelőző versben kiüresedésről, lemeztelenedésről beszél: Jézus nincstelenné válása. teljes, semmije sem marad. Jézusnak már a puszta jelenléte is provokáló vö. Bölcs 2,12-22); élő szemrehányás, még ha nem is mond, nem is tesz semmit. Éppen a teste az, ami bosszantja a sátánt: „Ha Isten Fia vagy.” Betegeket gyógyítva, vagy a farizeusokkal beszélve folyton visszatér a kérdés: elutasítják azt az Istent, aki személyében ennyire közel jön. A Megtestesülés dühítő azoknak, akik az embert lealacsonyítani szeretnék. Pilátus megjegyzése: Íme az ember! Nyilván, a megölését választják. Elpusztítani ezt az embert: az embert! Ahogyan Isten képének hordozója az ember, úgy Krisztus, az új Ember, akiben visszaáll emberségünk, a gonosz számára a legdühítőbb és legveszedelmesebb ellenség. A sátán itt vesztett csatát: Jézust megfosztani az élettől jelentette, hogy odaadott mindent az Életért.2

Jézus kifosztottsága a Húsvéthoz akar elvezetni: elhengeríteni azt a szörnyű zárókövet, amely mindörökre a sírba, a halál véglegességébe akar zárni. „Jézus a szeretet párbeszédébe akar visszavezetni minket, elhengerítve szívünkről a követ, hogy újra az isteni élet törjön fel bennük, és mindezt szent embersége áldozatának gyümölcseként ajándékozza nekünk. Jézus így újra Isten Szíve felé irányítja az életünket. Amikor kinyilatkoztatja a szeretet, és határtalan bizalmat nyit meg számunkra, a nagylelkűségünket arra ösztönzi, hogy sajátlényének mozgásába vezetve, ahhoz a csodálatos kifosztottsághoz kapcsoljon minket, amely a mi életünket is az isteni szegénységbe gyökerezteti, hogy meggyógyítson bennünket önmagunktól, és közölje velünk mindazt, aki Ő maga.

Minden ember arra hivatott, hogy Krisztusban meglássa azt az Istenben élő lényt, aki egyetlen testet és személyt alkot Vele. Ez azt jelenti, hogy Jézus, a Fő megtestesülésének ki kell terjednie ránk, akik az ő tagjai vagyunk. Végül is a keresztény élet, amelynek középpontja Krisztus, Szent Pálnak a filippiekhez írt csodálatos szavaival ezt jelenti: Számomra az élet Krisztus (Fil 1,21), a keresztény élet Krisztus tagjaiban folytatja Jézusnak – mint Főnek – a megtestesülését.3

Jézus megfosztva mindentől. A beszédtől is. Jó lenne, ha mi is meg tudnánk megfosztanánk magukat a sok szó-ékszertől és mondókáink bársonyaitól (pokrócoktól nem is szólva…). Jézus az Ige, szó-fosztott lett.

Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. (Iz 53,7)

Hallgatás – ország túl minden országon.

Hallgatás – madárdal ott is, ahol senki sem hallja.

Csak az Isten figyel rá.

A forrás ott is árad, ahol senki sem jár.

Csak az Isten merít belőle.4

1 Jacques Loew: Beszélgetések, OMC Bécs, 1975, 40,.

2 Vö. J. M. Bergoglio: Nyitott ész, hívő szív. Új Ember, Budapest, 2013, 214kk.

3 M. Zundel: Csodálkozás és szegénység, Korda, 2009, 70-71.

4 Marie Noël (álnéven: Marie Rouget) francia költőnő (1883-1967). Idézi: Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában, OMC Bécs, 1984, 46.

(2014) 


Részlet Pilátus naplójából (2011) 2014