2017
2011

Január 1

A FOLYTATÁS

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna. Lk 2,16-21

Sokan – talán fel sem figyeltek még rá –, hogy egyházunkban a polgári esztendő első napját Máriának, Isten Anyjának szenteljük. Nem az újesztendő első napját éltetjük – annak különösebb értelme nincs – de még csak nem is azt, hogy túléltük a szilveszteri éjszaka durrogtatásait…

Mária Isten Anyja: ő szülte világra az Isten Fiát. Édesanya, aki a Szentlélek által foganta Fiát. Ez az a hit, amelyet a kereszténység mindenkor vallott és vall ma is.

Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! (Szám 6,22-27) Ezzel az – ún. ároni – áldással kellett a választott népben áldást mondani. Az év kezdetén Isten áldásával bátorítva indulunk el mi is. Bennünk is, mint Máriában, az Isten Lelke érvényesüljön, jusson kifejezésre. Áldást mondjunk, hogy kiáradjon az az öröm, amely Mária Istenanyaságában felragyogott. Áldást adjunk tovább szüntelen. Törekvésünk ez legyen: Isten arcának ragyogása és nem haragtól villámló tekintetek töltsék be környezetünket, a világot.

Ha áldunk, akkor megtapasztaljuk, hogy mekkora szeretettel fordul felénk az Úr! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! Isten szabadító arcának felismerése: a legnagyobb dolog! Nem kell bujkálnom előle, rettegnem, hanem úgy mehetek eléje, mint gyermeke. Szent Ágoston mondja: Ha irgalmasságot szeretnél, te magad légy irgalmas.

Az idők teljessége: Pál apostol úgy beszél Jézus eljöveteléről, mint az idő beteljesedéséről. Az egész természet – bár nem tudatosan – várakozik a beteljesülésre. Még inkább él ez a vágy Isten népében, kezdve a pátriárkákkal, majd a prófétákkal folytatva, akik a Messiás várásának hirdetésében éltek. Mit jelent az idők teljessége? Maga az Apostol válaszolja meg: A fogadott fiúság lelkét kaptuk. Fiak vagytok, s ennek bizonyítékát adta Isten azzal, hogy elküldte szívünkbe az ő Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: Abba, atya! Olyan valóságról tanúskodnak ezek a szavak, amely előtte volt. Így mindaz, aki ismeri a Fiút és hisz benne, ugyanaz az isteni élete van. Mi a hit által részesülünk benne a keresztségben. Új és más méltóságot kaptunk, a természetfeletti életet, amely képessé tesz bennünket az örök életre. A halál többé nem halál, hanem átmenet, átjáró amelyen a örökös fiak véglegesen visszatérnek az apai házba. Sajnos nem gyakran gondolunk erre az ingyenes isteni ajándékra, amelyet kegyelemnek hívunk, hiszen nem a magunk érdeméből vagyunk fiak, hanem az ő jóságából és irgalmából.

A pásztorok elmentek és megtalálták: január elseje a karácsony ünnepének nyolcada. Ezért tér vissza a karácsonyi evangéliumi történet.

A pásztorok elmennek az angyali híradásra, s megtalálták a Gyermeket, Máriát és Józsefet. Egyszerű emberek között: mint majd a feltámadáskor, most is közöttük jelenik meg. A történelemben ez Isten választása. Anyául egyszerű falusi leánykát választ, aki éli a maga rejtett életét. Istennek nincs szüksége az emberi hatalmasságokra, sőt hatalmát elrejti az emberi gyengeségek mögé. Mi is erre kapunk meghívást, mint a pásztorok, hogy elmondjuk a világnak, mi történt azon az éjjelen. Elmondjuk az ő jelenlétét a világban. Ő eljött, jelen van, de eljön majd dicsőséggel is. Megadta nekünk – mint a pásztoroknak – a vele való találkozást a hitben, hogy vele éljünk. Megosszuk Vele életünket, mint József, mint Mária és a pásztorok. Örömmel örvendjük jelenlétének, aki részt vesz ebben az én életemben: minden külsőség, nagyzolás nélkül. Itt van velem, Ő a reményem. Éltet.

(2017) 


2017 2011

Kiengesztelődött emberek I.

Újév, 2011

Hogy szabadok – boldogok legyünk

Amikor eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. (Gal 4,4-5)

Az esztendő első napján a katolikus egyház a Boldogságos Szűz Mária Istenanyaságának szenteli. Ezen napon tartjuk a Béke Világnapját. Mi lehetne méltóbb Jézus Krisztus édesanyjának ünnepi ajándékként, mint éppen az Ő Fia általi kiengesztelődés. A mai és a következő hetek elmélkedéseit ennek szenteljük.

Ahol Jézus megszületik, ott a Béke születik meg – írja az egyik egyházatya. Krisztus a közöttünk az éltető Béke. Az még nem béke, ha csak a fegyverek hallgatnak. Az a fegyverszünet. A béke, ahol az emberek annyira szabadok, hogy képesek egymásért élni, nem csak meghalni egymás miatt.

Mielőtt hozzáfogunk elmélkedésünkhöz, a Szentlélek által forduljunk Istenhez, Atyánkhoz Jézus Krisztus nevében kérve Őt:

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,

és az erős lelket újítsd meg bennem!

Ne vess el orcád elől,

szent lelked ne vedd el tőlem.

Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass,

hogy lelkem készséges legyen,

hogy taníthassam utaidra a hűtleneket,

és a vétkesek megtérjenek hozzád. (Zsolt 51,12-15)

Az év végi hálaadás és az újesztendőre várakozás egyetlen gondolattal tölt el: ahol befejeztem, ott folytatom-e? Ne ámítsuk magunkat: az óramutató előrebillenésével, hogy lapoztunk a naptárban nem változik semmi. Ha mi nem változtatunk gondolkodásmódunkon, minden marad a régiben. Ami kocog előre, az az idő. Mi meg maradunk: tipródunk önmagunkban. Hogyan lépjünk? Mi a jövőnk? Mi vár ránk? Nem kell jósoknak fizetni, nincs szükség rémüldözésre, vagy éppen jövendőmondóktól kérni valami fülbemászó jó szót. Mindenki megtapasztalhatja: a boldog jövő, a szabadság Istenben van:

Istenünk mélységes irgalmából,

amellyel meglátogatott minket a magasságból felkelő,

hogy fényt hozzon azoknak,

akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek,

s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa (Lk1,78).

Az Isten békéjének alapja a vele való közösség. Nélküle csak egyezkedések, folytonos kölcsönös győzködés van: ki ássa el előbb a csatabárdot… Ennek az első lépése: elhatározott kiengesztelődés. Olyan világban élünk, ahol folyton ellenségképeket gyártunk: akitől, vagy amitől félhetünk, eztán gyűlölhetjük, majd pedig belerúghatunk. Mi ez a félelem? A másik ellenem van! A boldogságot a másik embertől való függetlenségben képzeljük. Gyakran még a hívő ember is kétkedve hallja ezt a szót: kiengesztelődni. Miért?

Attól tartunk, hogy elveszítjük így mindazt, ami saját utunkat hitelessé és egyedivé teszi. Vagy ami még rosszabb, hogy az erősebb fél esetleg elnyomja a gyengébbet a maga látásmódjával. (Itt a „gyengébb” a „veszélyeztetett” alatt magunkat értjük…).

Annyiban jogos az ember gyanúja, hogy ahányan egységesíteni akarták már a világot, mind abban képzelték el ennek kivitelezését, hogy eltiportak minden ellenvéleményt, felfogást. Ez a világegyesítés iszonyatos szenvedést, milliók elpusztítását eredményezte. A világ általában személyek vagy csoportok autonómiájából kiindulva teszi föl a kérdést, hogy hogyan létesíthető kapcsolat össze nem illő valóságok között. Minthogy a kapcsolatok a jelenlévő felektől függenek, nem meglepő, hogy azok törékenyek, és bármely pillanatban fel is bomolhatnak. Az egyedüli tartós egységnek csak az tűnik, amit erővel rendeltek el, és tartanak fönn.” Az egység a Bibliában azonban a kapcsolatra építkezik. A felek identitásukat és létüket azokban a kötelékekben találják meg, amelyek másokkal egyesítik őket.[1]

Ahhoz, hogy ne vezessük félre éppen önmagunkat, lássuk a tévutakat, vagy ahogyan Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus nevezi, mítoszokat, de nyugodtan mondhatjuk önámításoknak, téveszméknek is. Kérdés először is az, hogy mit lehet megbocsátásnak nevezni, és mit nem? A megbocsátással kapcsolatban három mítosz él sok ember elképzelésében.[2]

Az első mítosz szerint a megbocsátás egyszeri esemény. Amikor valaki elhatározta, hogy megbocsát annak, aki őt megbántotta, akkor nemritkán ezt úgy képzeli el, néhány szóval, vagy a másik távolléte miatt néhány sornyi levéllel bocsánatot kér, s minden el van rendezve. Kézfogás, békecsók, mosoly, s mindenki boldogan mehet az útjára. Mint az a kedélyes autós, akivel egy útkereszteződésben láttam: a kötelező elsőbbségadás táblára fittyet hányva kocogott ki a „gondtalan”(szemből is jött egy kocsi). Hatalmas fékezés, a vétlenek félig az árokban kötöttek ki, hogy elkerüljék az ütközést. A „gondtalan” kedves mosollyal hajolt ki a leeresztett ablakon: „Bocsika!” – mondta, s elhajtott. Az egészet gyorsan „letudta”. Valóban ezzel a „bocsikával” minden megoldódott? A harag, méltatlankodás érzése még csak most kezd forrni a megijedt emberekben. Lassan engednek az érzések. A megbocsátás lehet hosszan tartó folyamat, és hasonlít ahhoz a tapasztalathoz, mint amikor egy súlyos tehertől lassanként szabadulunk meg.

A második mítosz szerint a megbocsátás magánügy, kettőnk között történő dolog, amihez senkinek semmi köze. Ezzel szemben a valóság azt mutatja, hogy minden törés két ember viszonyában kihat tágabb baráti, rokoni és ismeretségi körére is. Amíg a férj és a feleség nem bocsát meg egymásnak, addig a gyerekek is szenvednek. Ehhez kapcsolódik az a tévhit, miszerint a megbocsátás a szeretet bizonyítéka, körülbelül ilyen logikával: „Ha szeretsz, megbocsátasz!” Ez zsarolás. A logikának az ellenkező irányba kell mutatnia: „Szeretlek, ezért megbocsátok”. Vagy, ami már inkább felbőszíti a másikat: „Jaj, hát nem lehetsz ennyire kicsinyes, hogy ezért a semmiségért megsértődsz!” Arról megfeledkezik, hogy lejáratott embereket, összetörte lelkük békéjét és ünnepeiket.

A harmadik mítosz, vagy inkább súlyos téveszme szerint a megbocsátás jellembeli gyengeség jele. Ez talán a legveszélyesebb felfogás, mert az erőt és nagyságot a bosszúban látja, nem pedig a megbocsátásban. (Sajnálatosan újabban népcsoportok teszik ideológiájukká.) Ezzel szemben az igazság az, hogy a megbocsátás nagy bátorságot, erős erkölcsi érzéket és mély lelkiséget tételez fel. A gyenge nem tud megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága. (Mahatma Gandhi) A butaság és a gőg külön-külön is rettenetes, de együtt közveszélyes ideológiává nőtte ki magát.

Nem ünneprontónak szánom ezeket, hanem éppen annak a programnak, amely „lépteinket a békesség útjára igazítja” (vö. Lk 1,79). A tényleges lépéseket a következő héten vesszük szemügyre.

Most álljon előttünk Roger Schütz testvér bátorítása:

Te, aki hátratekintés nélkül akarod követni Krisztust, készülj fel egyszerűvé vált életeddel arra, hogy kiengesztelődött szívvel tudj küzdeni.

(…)

Bármibe kerülne, készülj fel az önmagaddal vívott harcra is, hogy halálodig hű maradhass Krisztushoz. Ez a folytonosság egységet, harmóniát teremt benned, amely segít túljutnod minden megpróbáltatáson.

A kiengesztelődött szívvel folytatott harcnak előfeltétele, hogy el tudjuk viselni a legnagyobb feszültségeket is. Távol álljon tőled, hogy elfojtsd energiáidat. A harc épp azt kívánja, hogy összeszedd minden erődet.

Szándékaid sajnos eltorzulhatnak. Ha visszautasítod a megbocsátást, ha nem akarsz kiengesztelődni, vajon mit tükrözöl még vissza Krisztusból? Ha nem imádkozol ellenségedért, micsoda sötétség van benned! Ha elveszíted az irgalmasságot, mindent elveszítettél!

(2011) 


2017 2011