AZ IGAZ ISTEN NÉPE

Nagyböjt III. vasárnap A év

Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. (Róm 5,1-8)

A bálványimádást már az első szövetség idején ostorozták a próféták, mert nem csupán az igaz hit, hanem az igaz emberi kapcsolatok, s magának az emberi személyiségnek is alattomos megrontója. Minden igyekezet ellenére újra és újra felvirágzik: hol agyag, hol kő, hol valami csillogó kristály, fém szobor formájában kerül a középpontba, látható helyre, s ezzel a közérdeklődés és tisztelet (hódolat és szolgálat) rá irányul. Hozzá fordulnak segítségért, fohászkodnak, rimánkodnak, kérvényeznek és imádnak. Mind más, s mégis alapvetően egyformák: Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak és szájukban nincs lehelet (Zsolt 134,16-17.

Az emberi történet során tanúi vagyunk ennek az igyekezetnek: magas pozícióba került embereket maguk az alattvalók emeltek egyre feljebb, hogy kifejezzék: életük minden gondjának megoldását tőlük várják. Így lettek a keleti uralkodók, Róma császárai istenek – amit eleinte ugyan maguk sem hittek el önmagukról. Lassan beleszédül az imádó és az imádott. Az önvizsgálat hiánya megrészegít: azt hisszük, fel vagyunk mentve a felelősség alól, mentesek lehetünk a küzdelemtől, a hibákkal való komoly szembenézéstől.

Egyedül Istenre tekintve szabadulhatunk meg az újra ránk tapadó téveszméktől. Egyetlen szabadítónk nem egy, vagy más közösségvezető, hanem Jézus Krisztus. Megtanuljuk értékelni testvéreink erőfeszítését, de meg kell tanulnunk segíteni is őket küzdelmeikben. Ne alkossunk bálványokat.

Isten csak annyira képes megnyilatkozni az embernek, amennyire az ember átalakul.1

Lisztrában Pál és Barnabás apostol talpra állított egy béna embert, aki születése óta nem tudott lábára állni, még nem tett soha egy tapodtat sem. Amikor a tömeg látta, mit tett Pál, likaóni nyelven felkiáltott: „Az istenek leszálltak hozzánk emberi alakban!” Pál látva, hogy istent akarnak belőlük csinálni, a tömeg közé vettették magukat, s így tiltakoztak: Mi is emberek vagyunk, akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok az élő Istenhez, aki az eget, a földet és a tengert alkotta s mindent, ami csak van benne. (v. ö. ApCsel 14,11-15).

Egyedül Istenre irányuljon figyelmünk, nem engedve az olcsó sikernek éppúgy, mint a kézenfekvő kudarcok folytonos zaklatásának. Mindkettő bálvánnyá, belső és külső békétlenség forrásává lehet egyénben és közösségben egyaránt. Nem engedhetünk annak a kísértésnek, hogy mi vagyunk mindenben az egyetlen lehetséges megoldás, de annak sem, hogy „itt minden rossz, tönkrement”. Főként a múlt sikereinek bálványozása nagy kísértés!

Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által (Róm 5,1).

Bálvánnyá lehetnek a bűneink, amelyeket nagyobbra tartunk, mint Isten irgalmát. Jobban számon tartjuk, mint azt, amit a Lélek mond: Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért(Róm 5,6).

Már a régi keleti bölcselők rájöttek: A boldogságot fel kell lelned – a boldogtalanság megtalál magától.

Istenben keressük életünk minden miértjét, különben boldogtalankodunk, keseregünk. Ezért ismétli az Apostol levelében: Isten azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk (Róm 5,8). Mi Krisztusban élünk, s ezzel bennünk is valósággá lesz, amit a próféta mond az Úr Szolgájáról – hiszen Krisztus által mi sem vagyunk már a bűn szolgái:

Becses vagyok az Úr szemében, és Istenem az erőm. És most ezt mondja az Úr, aki már anyám méhétől fogva szolgájává tett, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izraelt köréje gyűjtsem: Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” (Iz 49,5-6)

Az Igaz Isten népeként a reményt nem csupán magunkért hordozzuk, hanem a sok csalódott emberért, akik hamis istenek hamis reményei miatt annyira csalódottak, szenvednek.


1 M. Zundel: Isten, a nagy félreértés. Korda, 1994, 14

(2014)