2011
2014

1 hét

Nagyböjt 1. vasárnap

A év

Ter 2,7-9; 3,1-7a

Róm 5,12-19

Mt 4,1-11

Ha kiált hozzám, meghallgatom;
megszabadítom és dicsőséget szerzek neki,
hosszú élettel áldom meg (Zsolt 90,15,16)

Jézus böjtje és kísértései (4, 1-11)

Akkor elvitte Jézust a Lélek a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: «Ha Isten fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré». Ő azonban így vála­szolt: «Meg van írva, nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szá­jából származik». Ezután magával vitte őt az ördög a szent városba, a templom párkányára állította, és így szólt hozzá: «Ha Isten fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: Angya­lainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben». Jézus ezt mondta neki: «Az is meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!» Majd magá­val vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: «Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem».Ekkor így szólt hozzá Jézus: «Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj». Ekkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.

Ha szemügyre vesszük a kísértések szövegét, a gonosz minduntalan olyan isteni ígé­retekre hivatkozik, amelyek a megígért Messiásról szólnak. Az ellenkezés célpontja: Isten szabadító szándékának kétségbevonása, megsemmisítése. Meghazudtolni Isten szavahihető­ségét, hogy az ember más boldogulást keressen, mint Isten. Ugyanakkor a kísértések álsága éppen abban áll, hogy Jézusnak „alkalmat ad” bizonyítani messiási voltát. Jézus úgy bizonyít, hogy nem csodákkal, hanem a feltétlen odaadásában vall önmagáról és Isten halál és bűnt elsöprő mindenható szeretetéről.

Ezek a kísértések – a sátán alternatívái – később folyamatosan előjönnek. Most már nem a puszta riasztó kietlenségében, hanem éppen Jézus közelében élő személyektől. Öntu­datlanul, emberi jóakaratból lépnek közbe. Valójában nem tudják, hogy „milyen lélek beszél belőlük”, amikor meg akarják óvni a leselkedő veszélyektől. Aztán vannak, akikben más el­gondolás vert gyökeret: a hagyományok, berögződött személyes elgondolást nem adták fel még Jézus közelében sem. Ők azok, akik valamiféle más messiást (vö. Mt 11,3) javasolnak, sugallnak vagy igényelnek. Van egy Isten-képük, s ebből nem engednek még Istennek sem. Ez odáig fajul, hogy ellenségei lesznek, mert elvárásaikat nem teljesíti. Ez az a gőg, amely a vallásban haszonlesővé aljasul. A vallási funkcionalizmus ezernyi „műfajától” visszhangzik a világ ma is. Ezek azok az egyszer kíméletlenül törtető, máskor vérig sértődő vallás-utánzatok, amelyek a média minden eszközét uralni akarják. Az elképesztő bugyuta jövendőmondók, kuruzslók, rontás le- és feltevők manipulánsai, akikre „harap” a nagyközönség.

A világon sokfelé terjednek olyan nézetek, mozgalmak, szekták, amelyek a vallás látszatával próbálják megérinteni főleg a nem hívő és a hitüket csak felületesen ismerő embertársainkat. Ezek a mögöttes indítékaikat elrejtő, az ember transzcendencia-igényére építő alternatívák látszólag a megváltás hatékony módszereit kínálják. Tanításaik azonban mind a keresztény hit, mind a tudományos gondolkodás számára elfogadhatatlanok.[1]

Minden kísértés alatt a gőg, az Isten rendreutasítása szerepel: nem jó, ahogy Ő teszi a dolgokat!

A zsidó nép próbatételei negyven évig tartottak (MTörv 8,3), Jézuséi pedig negyven napig (Lk 4,2). Valójában azonban végigkísérik nyilvános működését, sőt egész életét.

Az első kihívás arra csábítja (3-4. v.), hogy ismételje meg Mózes cselekedetét: ha nem is hullat mannát az égből, legalább a köveket változtassa kenyérré. E kérés összhangban állt azzal az elvárással, amely szerint a messiási korszakot látványos csodák és az anyagi ja­vak bősége jellemzi. Az "éhség" az ember leggyakoribb és legkínzóbb próbatétele. Más körül­mények között Jézus is gondol erre (vö. Mt 14,14-től). Ezúttal más éhségre utal, amely csilla­píthatja az előbbit (vagy legalábbis ezt kellene tennie). Az «Isten igéje» kifejezés nem a szent könyv olvasására vonatkozik, hanem az isteni jóságba vetett bizalomra. Ez «megtartja azokat, akik benne hisznek» - emlékeztet a Bölcsesség könyvének szerzője (16,26). Az élelem Jézus számára is az Atya akaratának követése lesz (Jn 4,34).

Az a felhívás, hogy vesse le magát a templom legmagasabb pontjáról (6-7. v.), ugyan­csak összhangban áll a messiás csodás cselekedeteire vonatkozó várakozásokkal, különö­sen azokkal, amelyek a szent helyről kiinduló megnyilvánulásokról ábrándoztak. Erről a vára­kozásról árulkodik a barátságtalan városokra tüzet kérő apostolok (vö. Lk 9,54) és ellenfelek gondolkodása is, akik arra szólítják, hogy istenfiúi mivoltát bizonyítandó szálljon le a kereszt­ről (Mt 27,49), vagy égi jelet követelnek (Mt 12, 38-42). Jézus vakmerőségnek tartja e kéré­seket, mert olyan isteni közbelépéseket szándékoznak kierőszakolni, amelyek nem szerepel­nek Isten tervében. Izrael a kivonulás egész ideje alatt kísértette Istent, midőn rendkívüli csodák kérésével zaklatta őt (vö. Kiv 17,3; Szám 14,22; MTörv 6,16; Zsolt 95, 8-11).

Sikerorientált a világ. Mindig az volt: itt és most lehengerelni az ellenfelet. De ennél kifinomultabb a Jézust – és gyakran az őt követőket – érő kísértés. Ez pedig nem más, mint a látványos eredmények, hogy kielégítsük biztonságvágyunkat: vagyunk valakik, számon tarta­nak! Nem azzal van baj, hogy elfogadjuk mások elismerését, hanem, hogy – észrevétlenül – Istent is szeretnénk besorolni hódolóink közé. Még Ő is nekünk ad igazat, Ő is minket igazol. Ennek ürügyén megalkuvó lesz az ember: nehogy kiábránduljanak belőlünk, nehogy elveszít­sük kegyeiket. Jézus esetében: érte megy a rokonság, hogy hazavigyék, mert elterjedt róla a szóbeszéd, hogy megzavarodott (vö. Mk 3,21). Nem megy haza. Nem vonja vissza a szenve­déséről szóló jövendölését. Nem száll le a keresztről, hogy bizonyítson.

Jézus azért utasította el Isten kísértését, mert feltétlenül bízott benne. Ha közvet­len közbelépést igényel tőle, ez azt jelenti, hogy kétségbe vonja az általános gondviselést, az isteni hatalmat és jóságot. Az Istent kísértő ember hite megfogyatkozott vagy ingadozóvá vált, és ezért kéri folytonosan a csodákat. Ez történt Izraellel is a pusztában (vö. Kiv 17,3; Szám 14,22; MTörv 6,16).

Az utolsó "sátáni" csábítás a vágy Isten országa eljövetele ígéretét torzítja el. A messiás király (Zsolt 2, 6-8; 110, 1-2) kiterjeszti uralmát a föld egyik határától a másikig. A hivatalos igehirdetés és tanítás eltor­zította a királyi messianizmus üzeneteit, mert nem üdvösséget (a valamennyi ember boldogu­lását és felemelését) hozó kijelentésekként, hanem (a más népek feletti izraelita egyeduralmat és a valamennyi nép leigázását hirdető) nacionalista állításokként és követelésekként értel­mezte ezeket.

Jézus nem akarja a földi hatalmat, mert az arra törekszik, hogy az embertársakat leigázza (szolgává tegye), és nem arra, hogy megsza­badítsa őket az igazságtalanságtól és az elnyomástól. Ő nem Izrael, hanem az ember, és nem egyetlen nemzet, hanem valamennyi nép ügyével jegyezte el magát. Az előbbi elköteleződés ugyanis sátáni eredetű, és csak a második emberiességi indítású, mert ez felel meg Isten ter­vének, aki egyetlen közös család tagjainak tekinti az embereket (vö. Mt 6,9). Jézus egyenesen elutasítja, hogy királynak nevezzék vagy trónra emelve (vö. Mt 14,22) királyi hatalmával (az angyalok seregével: Mt 26,53) éljen. Ő azért jött, hogy Isten országát iktassa be, és nem a sajátját. Péter a hegyen szeretné megállítani a tovatűnő dicsőség pillanatait, de az Atya hangja szertefoszlatja vágyait (Mt 17,5).

Jézus visszautasítja az uralkodást és a meg nem érdemelt, könnyű dicsőséget. Szá­mára csak Isten igazságos országának van jelentősége (Mt 6,33). Az a Péter, aki le akarja té­ríteni a fájdalom és a szenvedés útjáról, az ő szemében sátáni kísértő, mert nem az Isten sze­rint gondolkodik, hanem emberi módon (Mt 16,23). A kísértés végső fokon mindig az egy­mással kibékíthetetlen emberi és isteni logika közti konfliktusra vezethető vissza. Jézus nem enged a sátáni félrevezetésnek, és az Atya által kijelölt meredek ösvényen halad tovább. Elviseli az éhséget, a megaláztatást, a sikertelenséget és a halált, hogy beteljesítse Isten aka­ratát, és megtagadja a sajátját.

Az üdvözítő nemet mond a Sátánnak, egyben azonban önmagának is, hiszen az általa járt életút keresztre feszíti vágyait és természetes igényeit. A fájdalomra, a megaláztatásra és a kudarcra a többi emberhez hasonlóan válaszol. A Sátán visszavonulása nemcsak az alázatos és szolgai messianizmus diadalát jelzi, hanem Jézus személyes győzelmét is. Nem fogadja el a kényelmes és a sikert előre biztosító utat, hanem a számára kijelölt, a személyes hátrányok­kal és áldozattal járó ösvényt tartja tiszteletben. [2]

A gyors, fáradság nélküli megoldások nem léteznek még a földi boldogulásban sem. A gonosz ajánlata: csődbe vinni az ember reményét. A már említett ál-vallások tragikus következménye éppen ez: kiábrándul az ember önmagából, Istenből.

A keresztényeknek nem szabad elhanyagolniuk a bűnbánati gyakorlatokat (a böjtöket), de az isteni közbelépésre való felszínes hivatkozással a veszélyeket sem szabad kihívniuk. Elsősorban a gazdagság és a hatalom (mammon) kísértéseitől kell óvakodniuk, amelyek az önteltséget kívánják szolgálni. Persze egyike is másikja is újabb nyugtalanságot, félelmet keltenek: nincs vége! Hogy miért? Azért, hogy ne Istennel – és embertársaddal – törődj, ha­nem csak magaddal, magad üdvözítésével. A sátán olyan vágyakat, igényeket akar ébreszteni Jézusban, amelyek az Atya akaratának megvalósulásával ellentétesek. Szent Ágoston fi­gyelmeztet, hogy milyen módon rendezzük vágyainkat:

A jó keresztény egész élete szent vágyakozás. Ami után vágyakozol, azt még nem látod, de az utána való vágyakozásod képessé tesz arra, hogy ha eljön, betelhess azzal, amit látni fogsz.

Ha meg akarsz tölteni valami tartályt, és látod, hogy nagyobb az adomány, akkor kitágítod azt a zsákot vagy tömlőt, vagy más hasonló tartót. Ha tudod, mennyit kell beletöltened, és látod, hogy szűk a zsák, akkor kitágítod, hogy növeld a befogadóképességét. Isten is, amikor várakoztat, így tágítja a vágyadat, és e vágyakozásoddal tágítja lelkedet, és e tág lélekbe majd többet tudsz befo­gadni.

Vágyakozzunk tehát, testvéreim, hogy majd beteljünk (…)

Az a mi életünk feladata, hogy a vágyakozásban gyakoroljuk magunkat. Annyiban alakít min­ket ez a szent vágy, amennyiben vágyainkat elvágjuk a világ szeretetétől. Töltekezzél jóval, és szórd ki a rosszat!

Gondold el: Isten mézzel akar téged megtölteni, de ha ecettel vagy tele, hová teszed a mézet? Ontsd ki, ami eddig benned volt, tisztítsd ki lelked edényét, tisztítsd ki, ha kell, fáradsággal is kisúrolva, hogy alkalmas légy annak befogadására.[3] (Szent Ágoston püspöknek Szent János első le­veléről szóló fejtegetéseiből Tract. 4, 6: PL 35, 2008-2009)

„Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy el­végezzem művét.” (Jn 4,34)

Jézus eledelének tekinti, hogy az Atya akaratát tegye: gyakorlattá váltja, magába szívja, „megemészti”, azonosul vele, ebből nyer Életet.

Vajon mi is meg tudjuk élni ezt a Jézusra annyira jellemző igét, ami különösen is tük­rözi az Ő létét, küldetését és odaadását? Természetesen! Krisztustól kapott életünk lehetővé teszi, hogy megéljük istengyermekségünket, és életünket az Ő akaratával tápláljuk. Úgy tehetjük ezt meg, hogy pillanatról pillanatra teljesítjük azt, amit kér tőlünk, tökéletesen, mintha semmi más dolgunk nem lenne, mert Isten nem is akar többet. Táplálkozzunk tehát minden pillanatban azzal, amit Isten akar tőlünk, és megtapasztaljuk majd, hogy ez teljesen betölt, békét, örömet, boldogságot ad, és – nem túlzás ezt mondani – az üdvösség elővétele­zése lesz számunkra. Így Jézussal együtt napról napra mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy elvé­gezzük az Atya művét. Ez a legjobb módja annak, hogy megéljük a húsvétot.[4]

Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megis­merjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel iga­zodjunk hozzá. Aki veled él.


[1] Gál Péter: A New Age – Keresztény szemmel.

[2] A perikópa szövegmagyarázata: Ortensio da Spinetoli: Máté – Az egyház evangéliuma( Ford. Turay Alfréd).

[3] Szent Ágoston püspöknek Szent János első leveléről szóló fejtegetéseiből. Tract. 4, 6: PL 35, 2008-2009. (Zsolozsma VI. évk. hét Péntek, Olvasmányos imaóra)

[4] Chiara Lubich: Életige

(2011) 


2011 2014

A KERESZTÉNY BŰNBÁNAT: A TALÁLKOZÁS ÖRÖME

Nagyböjt I. vasárnap A év

Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. Bűn ugyanis volt a világon a törvény előtt is, de a bűnt nem számítják be, ha nincs törvény. A halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, aki előképe az Eljövendőnek. De nem úgy áll a dolog a kegyelem ajándékával, mint a bűnbeeséssel. Ha ugyanis sok ember meghalt egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme, és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiáradt sokakra. Az ajándékkal pedig nem úgy van, mint annak az egy bűnösnek a tettével; mert az egy miatt való ítélet a kárhozatra visz, a kegyelem azonban sok vétekből a megigazulásra vezet. Mert ha a halál uralomra jutott egy által, egynek a bűnbeesése miatt, akkor sokkal inkább uralkodnak majd az életben az egy Jézus Krisztus által mindazok, akik megkapják a kegyelem és a megigazulás ajándékának a bőségét. Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt. Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik egynek az engedelmessége által. (Róm 5,12-19

Nagy tévedés lenne, ha a bűnbánati időben csak a bűneinkkel foglalkoznánk. Foglalkoztunk már velük eleget, amikor elkövettük!

Te amikor böjtölsz, illatosítsd be a fejedet és mosd meg arcodat (ne a másik fejét), hogy ne az embereknek mutasd böjtölésedet (v. ö. Mt 6,17). A böjt Istenhez vezet – embertársainkkal.

Mindig örömet hordozzatok. A jót csak örömmel lehet tenni: ha szomorúak vagytok, nem tudtok Istenről beszélni senkinek, mivel Isten öröm. (Kalkuttai Boldog Teréz anya)

A kísértés, hogy védettséget érezzünk minden megpróbáltatástól, gondtól, s így embertársainkban is csak „zavaró körülményt” lássunk. Jézus nem kiszolgáltatni akarja magát az Atya (és angyalai) által, sem nem önigazolást, hanem megosztja velünk az élet minden terhét. Gyakran tapasztaljuk, hogy valaki azért fordít hátat az egyháznak, mert sebeket hordoz, túl sok benne a nyomorult, bűnös alak.

Az első pillanattól kezdve komolyan kompromittálta a jobb érzésű embereket, hogy ez a Názáreti – vámosok és nyilvános bűnösökkel barátkozik – nem mutat semmiféle isteni jelet, mert még azt sem veszi észre, hogy egy prostituált a könnyeivel öntözi lábait. Ezek tán már nem csoda, hogy – isteni üzenetre hivatkozva – azon ájuldoznak magukat hívőnek mondók, hogy Ferenc pápa nem trónszéken ül, s ezzel lerombolja a pápai tekintélyt. Nem beszélve arról, hogy Nagycsütörtökön odáig merészkedett, hogy valóságos börtöntöltelékek lábát mosogatta és csókolta! Jézus sohasem fért azok fejébe (szívébe pedig végképp nem fér), akik Istent önmaguk igazolására, igazuk bizonyítására akarták és akarják kihasználni.

Ha már Ferenc pápánál tartunk, így ír első apostoli buzdításában:

Olykor érezzük annak kísértését, hogy úgy legyünk keresztények, hogy közben távolságot tartunk az Úr sebeitől. Azonban Jézus azt akarja, hogy megérintsük az emberi nyomorúságot, hogy megérintsük a többiek szenvedő testét. Arra van szükség, hogy felhagyjunk a személyes vagy közösségi menedékünk keresésével, amelyek azt ígérik, hogy távol tarthatjuk magunkat az emberi dráma csomópontjaitól.1

Az Úr találkozni akar épével: erről szól a történelem. Ez a találkozás öröme, amelyet a bűnbánat újít meg, vagyis, hogy elhatározzuk: az Úrral akarunk járni. Nem kesergésről van szó, hanem az Istenben való öröm újra felfedezéséről: Megtaláltuk a Messiást … és elvitte Jézushoz…. Gyere, és győződjél meg róla” (Jn 1,41-46). Az első tanítványok tapasztalata, amely az élő Isten Szabadító Fiával való találkozás öröme! Ugyanez a feltámadt Krisztussal való találkozásban ismétlődik meg és küldetéssé formálódik: Menj Testvéreimhez! (Jn 20,17-18). Az öröm ki akar áradni.

Isten mindenkor úgy hívja magához az embert, hogy közösséget alkosson, mint ahogyan Ő maga is közösség: Szentháromság. A bűnbánati időben keresztségünk kegyelmét akarjuk felszítani, ezért az első, hogy tudatosítsuk magunkban, amit a pápa ír:

Nem hívő egyének vagyunk, hanem Isten népe! Ősélmény, alaptapasztalás ez, amely nélkül nem juthat célba az evangelizáció nagy műve, sőt mi magunk is elszegényedünk a hitben. Ha azonban felvállaljuk ezt a közösségi identitást, akkor megértjük a nagy titkot: „Én magam vagyok egy misszió ezen a földön, és ezért vagyok ezen a földön.2

Isten népéhez örömmel csatlakozó, felnőtt gondolkodású keresztény elemi vágya, hogy az Isten-találkozását meg szeretné osztani másokkal. Aki befogadta az evangéliumot, másoknak is tovább akarja adni azt. Éppen itt az igazi evangelizáció próbaköve: mert elképzelhetetlen, hogy aki befogadta Isten szavát és csatlakozott Isten Országához, a maga részéről ne kívánna róla tanúskodni és azt másokhoz elvinni.3

1 Evangelii Gaudium (EG) – Ferenc pápa apostoli buzdítása, . 270.

2 EG 273.

3 EN 24. (Kiemelések tőlem)

(2014) 


2011 2014