KRISZTUS KIRÁLY ÜNNEPE

Ez 34,11-12.15-17

1Kor 15,20-26.28

Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje. Mert amint egy ember által lett a halál, úgy egy ember által lett a halottak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; azután azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti [Zsolt 110,1]. Mint utolsó ellenséget, a halált semmisíti meg, Mikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

Mt 25,31-46

A KIRÁLY HALLGAT

Jézus földi élete legdöntőbb pillanataiban hallgat. Nem szóval tartotta övéit, hanem egész valóságával. Hallgatott, hogy befogadhassák Őt. Ne egy tant fogadjanak el, hanem Személyt: azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek. „Krisztus egész élete az Atya kinyilatkoztatása: szavai és cselekedetei, hallgatása és szenvedése, magatartása és beszédmódja. Jézus elmondhatja: "Aki látott engem, látta az Atyát" (Jn 14,9); az Atya pedig: "Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok" (Lk 9,35). Mivel a mi Urunk azért lett emberré, hogy teljesítse az Atya akaratát, misztériumának legapróbb részletei Isten irántunk való szeretetét nyilatkoztatják ki.” (KEK 516)

Jézus hallgatott, hogy megtanuljunk helyet adni az Igének a bennünk bugyogó szószátyárkodás, okoskodó szövegeléssel szemben. Úgy király, hogy trónbeszédje a hallgatás. Aki másokon akar uralkodni, azt gondolja, hogy lehengerlő szóáradattal győzi meg hallgatóit. A választási korteskedésekről készült képeket látva megfigyelhetjük az arcokat: a szónok önmagában gyönyörködik, saját szavai bűvöletében ragyog az arca. Hallgatói meg – már akkor eldöntötték kire adják szavaikat, amikor otthonról el sem indultak – valahová túl néznek: mit főzzek holnap, hogyan fizetem ki a számlákat…

Krisztus Király: meggyötörten, a gyötrelmeinkkel lép elő, nem vakító, esetleg majd ránk is hulló dicsősége szikrázó fényével. Nem! Az én gyötrődésem van arcán, sebei testén, szomorúsága a szívében. Nem különb nálam, nálad, nálunk.

Jézus Isten Igéje volt. És mégis, vagy éppen ezért: micsoda csendesség uralkodott a lelkében. Magányos volt közöttünk, egyedül azzal a titokkal, amit „Atyának” nevezett. A tanítványok sokáig nem értették meg, mindig magyarázatot kértek tőle, éppen olyankor, amikor a legvilágosabban beszélt. De nem lett ideges, sem elutasító. Emögött nagy belső nyugalom rejlett. Lukács evangélista mondja: „Az időben Jézus a hegyre ment, hogy imádkozzék. Az egész éjszakát imádságban töltötte. Azután leszállt és kiválasztotta apostolait” (Lk 6,12-13).1

Királyunk sötétségben ragyog. Szemei, sebei feketén izzanak. Semmi fénysugár, hanem hűség irántunk: a mi tekintetünk, a mi sebeink Ő. Hogy odahúzódhassunk keresztje tövébe, bevallva félelmeinket, szorongásunkat. Ahogyan Ő félt és szorongott. Hogy merjünk szorongása, küzdelme, várakozása embertársainknak. Sokszor esik szó arról, hogy hirdetnünk kell az evangéliumot. A szenvedő emberek azoktól fogadják el az örömhírt, akikről tudják, hogy nem könnyűszerrel mondanak szépeket.

A legszebb és valóban segítő szavak sokszor a szenvedéstől áthatott hallgatásban születnek meg. Isten olyan embereken keresztül beszél nekünk, akik szenvedtek, akik keresztülmentek az emberi ínség magányosságán. A szenvedés kiválasztás és küldetés lett számukra: minden szenvedéssel bensőleg összekötve érzik magukat. Isten azért engedte meg, hogy megtapasztalják az emberi nyomorúságot, hogy egyszer majd leülhessenek egy másik ember mellé, benső fogságának szürke priccsére, és azt mondhassák: „Remélj! Nem vagy egyedül!” Az ilyen ember valóban „kivívta” magának azt a jogot, hogy mások szenvedését hordozza.2

Hallgat a Krisztus a gyilkosai előtt. Aztán hallgat az Atya is, akihez a kereszten kiált. Ebben a hallgatásban a legteljesebb egyetértéssel beszél az Ige: kimondja odaadásával, amit emberi szó nem képes elhordozni. „Amint Krisztus keresztje mutatja, Isten a hallgatásával is beszél. Isten hallgatása, a Mindenható és az Atya távolságának megtapasztalása döntő szakasza Isten Fia, a megtestesült Szó földi útjának is. Keresztre szegezetten panaszkodik e hallgatás okozta fájdalomról: ’Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?’ (Mk 15,34) Az engedelmességben elérkezvén élete utolsó leheletéhez, a halál sötétjében Jézus az Atyát hívta. (...) Jézusnak ez a tapasztalata jelzés értékű az ember helyzetét tekintve, akinek miután meghallotta és fölismerte Isten Szavát, találkoznia kell az Ő hallgatásával is.3

Íme, a ti Királyotok!

1 Boros László: Az emberben felénk hajló Isten.

2 Boros László: Reményből élünk

3 XVI. Benedek idézi Verbum Domini k. apostoli buzdítását (21. p.) a Tömegkommunikáció 46. világnapjára írt üzenetében.

(2014)