2016
2013

DECEMBER 24[1]

Abban az időben Zakariás, János atyja eltelt Szentlélekkel, és ezekre a prófétai szavakra nyílt az ajka: „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét; erős szabadítót támasztott minékünk szolgájának, Dávidnak családjából. Amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták ajka által, megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék, az esküre, amelyet Ábrahám atyánknak esküdött, hogy nekünk váltja be, amit ígért; hogy félelem nélkül és megszabadulva az ellenség kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk; szentségben és igazságban járjunk előtte napról napra, amíg élünk. Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját; az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől, amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjára vezérelje.”
Lk 1,67-79

HÁLA ÉS DICSŐÍTÉS (BENEDICTUS)

Ezzel a himnusszal az evangélium összefoglalja, hogyan olvashatjuk a hit szemével az Ábrahámnak tett ígéretet. Hálaadó-áldás ének a múltért és prófécia a jövőről. Két részből áll az ének. Az elsőben (68-75. versek) Zakariás megköszöni a Messiást, akit Isten népének adott. A második részben (76-79. versek) megjövendöli az ő fiának a szerepét: ez pedig az, hogy megelőzze azt, aki eljön bennünket meglátogatni, mint a magasságból felkelő nap.

A himnusz megköszöni Istennek a Krisztusban beteljesült ígéreteinek beteljesülését. Az énekben nyilvánvalóvá lesz Istennek az üdvösségre tett ígérete iránti hűsége. Arra hív minket, hogy személyesen belépve, jobban megismerjük az üdvösség történetét, hozzátartozva jobban részt vegyünk benne.

A Szentlélek adja Zakariásnak a hitet, megnyitja száját Isten szavának hirdetésére. Zakariás szemeivel győződhet meg annak valóságáról, s úgy beszél róla, ahogyan Isten tenné, sőt, maga Isten az, aki őáltala beszél.

Az első szó, amit a Szentlélek Zakariás ajkára ad, az Isten áldása és dicsőítése. A dicsőítés különbözik az egyszerű hálaadástól, amelyben megköszönjük ajándékait. Túl megy az ajándékokon, és egészen az Ajándékozóig ér. A dolgok és az események mögött a hívő ember magát Istent látja, aki úgy mutatkozik meg, mint Ajándék. Akkor hát magának Istennek örül, részt vesz örömében és megköszöni Istennek magát Istent.

Isten hatalmát az jelenti, hogy megadhatja az üdvösséget. Az üdvösség maga a Dávid házából való Krisztus (2Sám 7). A dicsőítés indítéka egyedül és mindenkor Krisztus: ő az, akit az Atya nekünk adott, és ezért az ajándékért áldjuk Istent. Erről beszéltek már a próféták: az üdvösségről. Benne ismerheti föl az ember Isten iránta való szeretetét. Jézusban ismerhetjük meg Isten igazi arcát, amely a szeretet, gyöngédség, együttérzés és szolgálat: ő emelkedik felül a mi bajainkon, mint a beteg test és lélek gyógyszere, magára veszi azt, életet ad nekünk, megszabadít minden Istennel szembeni félelemtől.

A kígyó által bemutatott, az ember ellensége-isten (Ter 3), nem Isten, hanem maga a gonosz. Ebből a hamis istenképből születik az ember lázadása. Az a vallás, amely megfélemlíti az embert, az ateizmus, a semmi, amelynek ugyanaz a gyökere: az ellenség-Isten, hamis istenkép, akit elfogadni, tagadni, vagy átlépni lehet. Ebből az ellenségeskedésből és bizalmatlanságból születik az igény, hogy minden ember magáról gondoskodjon: megszületik az önzés, a halálfélelem és az életért aggódás. Innét ered minden szinten – a lélektani, gazdasági, politikai és vallási – megnyilvánuló a elidegenedés, és minden szinten rabszolgaság. Így lesz az ember bűnös. A bűnös szó eredeti jelentése: csődbe jutott. Olyan valaki, akinek nincs célja.

Az Úr azért jött, hogy megszabadítson a sátántól és minden szolgaságból, amelyekbe belesodródtunk. Az utolsó ellenség, amelyen győz, a halál lesz (1Kor 15,26). A haláltól való félelem, a gonosz keze műve. Neki hatalma van a halálon, s a haláltól való félelem rabszolgaságában tartja az embereket (Zsid 2,14).

Ha nem lenne bennünk Istentől való félelem, a halál nem okozna félelmet. Elfogadnánk azért, ami: Istenhez, az élet forrásához való elérkezésnek.

Isten irgalmat ad, megmentve minden idők emberét. Ő emlékszik arra, hogy egyoldalúan elkötelezte magát az embernek az Ábrahámmal kötött szövetségben (Ter 15). Az Ábrahámnak tett eskü egyoldalú: még akkor is, ha az ember időnként kivonja magát ebből a kötelességből, ő hűséges marad ígéretéhez.

Ahhoz, hogy az Úrnak szolgálhassunk, szabadoknak kell lennünk a félelemtől, s az ellenségként viselkedés rabságából átlépni a tökéletes szabadságba. Istennek ez a szolgálata a tiszteletben és igazságosságban, vagyis olyan életben, amelyen átragyog Isten arcának dicsősége (vö. Lk 6,27-38).

Miután Zakariás áldotta Istent Krisztusért, az ő, saját fiáról kezd beszélni: Jánosról, vagyis minden emberről. Ezt csak Krisztus után, az Ő fényénél értjük meg. János által részesülünk az üdvösség ismeretében, a Megváltó megtapasztalásában. Ezt az ismeretet a bűnök bocsánatában nyerjük el. Csak a bűnös ember ismeri az Urat (Jer 31,31-34). A bűn az ember valósága, amelyről a Keresztelő, akiről a Jordán partjánál tesz tanúságot. Csak a bocsánatban és Isten irgalmában ismerhetjük meg a mi hazug valóságunkat.

Ez az ismeret jön el a megbocsátásban és megtapasztaljuk Istenünk bensőjéből áradó atyai irgalomban.

Jézus napja mindenkire felragyog, aki a gonosz rabságában él, hozzáláncolva bűneihez és a haláltól való rettegéshez. Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az örök élet világossága (Jn 8,12). Csak ebben a világosságban igazíthatjuk lépteinket a béke útjához (vö. Lk 1,78).



[1] Commento su Luca 1,67-79 padre Lino Pedron 24 Dicembre (24/12/2003)

(2016) 


2016 2013

Karácsony: Isten a közelben!

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: ,,A Fiam vagy te, ma szültelek téged``? Vagy pedig: ,,Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam``? Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: ,,És leborulva imádja őt Isten minden angyala``. (Zsid 1, 1-6)

Szeretetünket minden szívesen kifejezzük azzal, hogy tiszteletünknek külső jelét adjuk – a távolság megtartásával és a nagylelkűségünk megmutatásával –, mert így éppen az a réteg nyílik meg bennünk, ahol a szeretett lényt be tudjuk fogadni.1

Néha aztán az egész tiszteletadásból hatalmas felhajtás, önmutogatás, versengés lesz: ki tudja jobban kifejezni ragaszkodását ravaszkodását?). De ekkor már nem a szeretett személy, hanem mi leszünk fontosak. Így csúszik el egy-egy ünnepünk valami torz önkeresésbe, a másik legyőzésének hajszolásába. Így rontjuk el a karácsonyt és minden ünnepet, amikor nem arra figyelünk, akiért mindez van, hanem magunkra akarjuk mások figyelmét irányítani.

Isten „Fia által szólt hozzánk”. Szót akar velünk érteni, ezért olyan módon szólított meg bennünket, amelyet mindannyian beszélünk. „Az Ige testté lett és közöttünk lakott”. Isten emberként lép közénk, hogy kifejezze azt a vágyát, amellyel meg akarja osztani velünk életét. Jézus a közelünkben, a köztünk lévő Isten: asztalunk Kenyere és Bora akar lenni. Nem arra hív, hogy csodáljuk, gügyögjünk neki, hanem testvérként, társként velünk marad. Életünk Vele való élet.

Sok, magát kereszténynek valló ember nem mer szembenézni magával Jézussal. Azzal a Jézus Krisztussal, aki van. Ehelyett álvallásokba, keletinek nevezett, de valójában velejéig a nyugati világra ma annyira jellemző személytelen, tudományoskodó hókuszpókuszokba burkolóznak. Jézus Krisztusban megjelenik Isten titka: ekkora közelséget csak az imádás magatartásában lehet elviselni. Ezért mondja az apostoli levél felhívása: Imádja őt az Isten minden angyala. (Zsid 1,6)

Egészen nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus istenségének köznyelvi megfogalmazása szinte kibékíthetetlen ellentmondásokat tartalmaz. Hogyan is tudnánk elképzelni, hogy Isten a földön járt-kelt és egy igazi názáreti munkás gúnyájába öltözött, ugyanakkor – a saját szemünkkel látva és kézzelfoghatóan rámutatva erre az emberre – elmondhatjuk róla, hogy „Ő a világ teremtője”?”2 Ugyan miért van az, hogy ma annyian menekülnek a karácsonyfa árnyékába, s beszélnek „szeretet ünnepéről”, a fény ünnepéről és más személytelen és lényegi állásfoglalást megkerülő társadalmi hagyományról.

Mindennek a gyökere, hogy az Istenről alkotott fogalmunk elcsúszott. Istenről szólva egy távoli – ha esetleg valamikor Ő teremtette a világot – és a mával csak a büntetések kiosztásakor találkozó és megközelíthetetlen Hatalomról képzelgünk, vagy éppen semmi kétségünk arról, hogy ha van is oly távol van ettől a világtól…

Ahhoz, a saját életünkkel végre egészséges képbe kerüljünk, mi keresztények, legalább ezen az ünnepen gondoljunk bele: Jézus arról az Istenről hozott nekünk hírt – aki mindig is ezt akarta – aki bennünk, közöttünk akar élni. Isten nem valahol távol, megközelíthetetlen fényben lakott és lakik: erről beszélt már az Ószövetség minden kinyilatkoztatása. Együtt volt az emberrel annak léte első megnyilvánulásában, szenvedte népe rabságát és kereső gyötrelmét. Nem a rettenetes véres áldozatokra, hanem a szív megtört hódolatára vágyott. Arra a szívre, amely tud irgalmat kérni, mert ő maga is irgalmas embertársához.


1 Maurice Zundel: Csodálkozás és szegénység. Korda, Kecskemét, 2009, 116.

2 u. o. 48

(2013) 


2016 2013