BŰNBÁNATI IDŐ: MEGÚJULÁS A KERESZTSÉGBEN

HAMVAZÓSZERDA A év

Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala. Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. Mert ő mondja: „A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged" [Iz 49,8]. Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja! (2Kor 5,20 - 6,2)

Engesztelődjetek ki Istennel – kéri Pál apostol a korintusi közösség tagjait. Nem különös: a „hívők" haragban vannak Istennel? Lényegesen többről van szó, minthogy megbánjuk figyelmetlenségeinket, feledékenységeinket. A most kezdődő bűnbánati időnek egy sajátos vonása lehet, hogy kilépünkmegátalkodott önzésünkből, individualizmusunkból. Mindaddig nem élünk keresztény életet, Istent és embertársainkat csak akkor engedjük be életünkbe, ha a lelkiismeretünk nagyon háborog, vagy éppen valamire szükségünk van.

A bűnbánat: közösség Jézus Krisztus által Istennel és testvéreinkkel. A feltámadás Jó Híre: az angyal elhengerítette a követ Jézus sírja elől, s a mi sírjaink elől is. Az a nagyböjti programom, hogy előjöjjek a síromból: bezárkózott, önző, magam kényén-kedvén tetszelgő, vagy éppen sérelmeimen rágódó síromból. Igen: a bezárkózásunk Jézus örömhíre elől azt jelenti, hogy holttá nyilvánított keresztények vagyunk még a feltámadás után is.

Jó Hírnek, amelyet Jézus Krisztus hozott és az egyházra bízott, főleg kettős parancsával: „öltsétek magatokra az új embert"(Ef 4,24;) és „engesztelődjetek ki Istennel"(2Kor 5,20). A bűnbánati idő azt jelenti, hogy – felnőtt keresztény emberekként – újra éljük keresztségünket. Ahogyan a keresztségben meghaltunk a bűnnek és vele új életre támadtunk, a bűnbánati időben ezt az életet fel kell frissíteni. A húsvéti feltámadási szertartásban majd ünnepélyesen is megújítjuk keresztségi fogadásunkat, de erre igazán fel kell készülnünk, s akkor valóban ünnep lesz az számunkra!

Ferenc pápa egyik tanításában erről szólt:

A keresztség erejében misszionárius tanítványokká válunk, akik arra kaptak meghívást, hogy elvigyék az evangéliumot a világ minden részébe (vö. Evangelii gaudium, 120. pont). „Minden megkeresztelt, bármi legyen is az egyházban betöltött funkciója és hitbeli képzésének foka, az evangelizálás aktív alanya". Minden megkeresztelt feladata, mindenkié, Isten egész népéé, hogy új főszerepet vállaljon az új evangelizációban. Isten népe tanítvány, mert megkapja a hitet és misszionárius, mert átadja a hitet. Ezt teszi velünk a keresztség szentsége: általa kapjuk meg a kegyelmet.

A hit azt jelenti, hogy továbbadjuk a hitet. Az egyházban mindnyájan tanítványok vagyunk, mindig, egész életünkben; és mindannyian misszionáriusok vagyunk, mindenki azon a helyen, amelyet az Úr jelölt ki számára. Mindnyájan: a legkisebb is misszionárius, és az, aki a legnagyobbnak látszik, tanítvány.1

Az igazi nagyböjt nem jelenthet annyit, hogy nem eszünk húst, lemondunk valamiről, imádságokat fogadunk… Nem! Azt jelenti: megújulni keresztségünkben kapott hívatásunkban!

Az imént idézett tanítását így folytatta a szentatya: Senki sem üdvözül egyedül. Ez fontos. Senki nem üdvözül egyedül. A hívek közössége vagyunk, Isten népe vagyunk. Ebben a közösségben megtapasztaljuk annak a szépségét, hogy osztozunk egy olyan szeretetben, amely megelőz bennünket. Ezzel egyidejűleg ez a szeretet azt kéri tőlünk, hogy legyünk a kegyelem „csatornái" egymás számára korlátaink és bűneink ellenére. A közösségi dimenzió soha nem egy „keret", „körítés", hanem a keresztény élet, tanúságtétel és evangelizáció integráns része. A keresztény hit az egyházban születik és él. A keresztségben a családok és a plébániák azt ünneplik, hogy egy új tag társult Krisztushoz és testéhez, amely az egyház."

Ebben a nagyböjti időben nem lehetünk csupán fogyókúrás keresztények: lemondunk a nassolásról, egy kis pletykáról (nem mindről…), a húsról vagy édességekről. Ez nevetséges és méltatlan. Ne elégedjünk meg a tagadással: ezt nem, azt sem… Előbb-utóbb belekeseredünk, idegesek és (még) kiállhatatlanabbak leszünk.

Az igazi bűnbánat: Isten szabadításának, irgalmas szeretetének örömteli hirdetése, megtapasztaltatása. Az Úr mondja: Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg.(Mk 6,16-17). A bűnbánati időben alapvető feladatunk, hogy megújuljak a keresztségben kapott kegyelemben: eldöntöm, hogy Jézus Krisztus szerint akarok élni. Az Ő hitében akarok élni és ellene mondok minden hiúságnak, önző magamnak valóságnak, ön-bálványozásnak és minden hamis istennek. De a hitben való döntés pozitív magatartást is jelent – Ferenc pápa szavait idézve:

A hit azt a döntést jelenti, hogy az Úrral leszek, vele élek és megosztom őt testvéreimmel. Adjunk hálát Istennek, amiért úgy láthatjuk életünket, mint Isten gyermekeiét, adjunk hálát, amiért a hit útján járhatunk, mely a keresztség vizével vette kezdetét életünkben: kimeríthetetlen és termékeny harmat ez, mely Isten gyermekeivé és testvér tagokká tesz minket az egyházban. Célunk és rendeltetésünk az Istennel való találkozás, akivel már közösségre léptünk, és aki helyre akar állítani, meg akar tisztítani, fel akar emelni, meg akar szentelni minket, és meg akarja adni nekünk a szívünk mélyén vágyott boldogságot. Szeretnénk hálát adni Istennek, amiért elültette főegyházmegyénk közösségének szívébe azt a vágyat, hogy másokat is „megfertőzzünk", és kezünket-karunkat kitárva adjuk másoknak, a keresztségnek ezt az ajándékát.2

1 Ferenc pápa 2014. január 15-én az általános kihallgatáson mondott beszédéből.

2Ferenc pápa (Buenos Aires-i érsekként írt) levele a hit éve alkalmából.

(2014)