FEBRUÁR 2 URUNK BEMUTATÁSA

(GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY)

Hűséges Isten

Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott. Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódát karolta fel [Iz 41,8-9]. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez [Zsolt 22,23], hogy irgalmas legyen, és hűséges főpap Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit. Mivel ő maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek. (Zsid 2,14-18)

A kereszténység Urunk szegénységére épült, nem utasítja vissza azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyek előtte voltak. Erről énekel az öreg Simeon, amikor a karjába vette a Gyermeket. Micsoda beteljesedése ez évezredek várakozásának? – kérdezhetné bárki. Néhány szegény, semminek számító ember bátortalankodik a hatalmas falak mellett, az előcsarnokban meghúzódva. Isten annyira szeretett, hogy Fiát adja nekünk. Az embernek meg csak ennyire tellett: a kis öreg motyog valami beteljesülésről, meg hogy most már nyugodtan meghalhat, mert látták szemeim a te megváltásod (Lk 2,30; Iz 40,5).

Mit láthatott ez az öreg Simeon? Csak a szegényes pólyált Gyermeket – már nincs angyali kórus, fáklyás üstökös – és megilletődött szülőket. Ez az üdvösség? Ez az öregember már belülről látott, mert Isten szabadítására várakozott.

Mindez félelmetesen hasonlít a feltámadás utáni jelenetre. Péter a sírhoz fut a másik tanítvánnyal: „Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt”. (Jn 20,4-8). Mit látott? Az üres sírt, néhány halotti leplet. Látta a Beteljesülést. Azért hihetett, mert az, Akit szeretetett nem fizikai bizonyossággal lép először eléje, hanem kimondott szavának hűségével. Ez már a Lélek ajándéka, aki elkezdi eszükbe juttatni – ígérete szerint –, mindazt, amit mondott. A Lélek tapintata, aki megkéri, felajánlja magát az embernek, mint Máriának.

A Lélek által láthatjuk csak Jézusban az üdvösséget. Azok látnak, akik tudják, hogy üresek, szegények. Az üdvösség nem látványosság, hanem a szemlélődés útján tapasztalható.

Nem különös, Ádám a „mezítelenségével” van elfoglalva, s nem azzal, hogy Isten vele van. Az Énekek énekének szerelmes menyasszonya egész nap készülődik, hogy a Jegyessel találkozzék. Aztán – eltelve a maga szépségének igézetétől, már nem várja Jegyesét igazán: nem nyit neki ajtót, amikor az megérkezik:

Köntösömet már levetettem, hogy öltsem föl újra? Lábamat már megmostam, hogy sározzam be ismét” – kényeskedik a menyasszony. Fontoskodás, önmagára tekintés. De aztán egyszerre észbe kap:

Felkeltem, hogy ajtót nyissak kedvesemnek. (…)

Ajtót nyitottam kedvesemnek, de ő már elfordult és távozott. Szinte elalélt lelkem szava miatt! Kerestem őt, de nem találtam többé, hívtam, de nem adott választ.” (Én 5,3-6).

Aztán hosszú keresés az éjben: fut a Vőlegény után: a féltett ruháját tövisek borítják, gonddal ápolt testét sár és vér borítja. Teljesen semmivé lesz, s akkor ismét megmutatkozik előtte Szerelme.

Istenhez, a Szeretethez csak a teljes odaadás közelíthet: a szegényeknek, a kicsinyek fér tekintetébe a Végtelen. „Az abszolút szegénységnek az égisze alatt kell közelednünk az Evangéliumhoz, ezzel kell elgondolkodnunk, ahogyan vele együtt kell megélnünk is. Jézus misztériuma – éppen a teljes kiüresedése miatt – végül is csak annak számára megközelíthető, aki belép a szegénység állapotába: magáévá teszi a szegénység boldogságát; lelkében szegénnyé válik; az Istent hallgatja; aki eltűnik és félrehúzódik Isten számára.

Mint Mária. Mindent odaad Istennek. A hangját is, miután elmondta utolsó „üzenetét” a világnak: „Őt hallgassátok!”.

A következő ima szerzője a mindössze két elemi iskolát járt Szemjon Ivanovics Antonov, a tambovi kormányzóságból, a lebegyinszki járásból, Sovszk faluból származó orosz paraszt. Kemény, nagyon nehéz fizikai munkán felnevelkedett, katonaviselt fiatalemberként lépett a görögországi Athosz-hegyi kolostorba, ahol a Sziuán (Simeon) szerzetesi nevet kapta1. Itt sok évtizeden át szintén nagyon nehéz fizikai munkával szolgálta Istent: a szerzetesek malmában zsákolt, dolgozott molnárként. És szemlélte Istent, betelt Szentlélekkel a szüntelen imádságban. Egészen Istenben élt.

Ó, tisztaságos Szűz, Istennek Szülője, mondd el nekünk, gyermekeidnek, hogyan szeretted Fiadat és Istenedet, amikor a földön éltél, hogyan örvendezett lelked Üdvözítő Istenedben?

Hogyan néztél gyönyörű arcára, és gondoltad azt, hogy Ő az, akinek minden mennyei hatalmak félelemmel és szeretettel szolgálnak?

Mondd, mit érzett a lelked, amikor az isteni kisdedet karjaidban tartottad?

Hogyan nevelted?

Mit éreztél szívedben, amikor Józseffel három napig kerested Jeruzsálemben?

Milyen kínokat láttál, amikor az Urat halálra ítélték, és meghalt a kereszten?

Mondd, mekkora volt az örömöd, amikor föltámadt, és Mennybemenetele után hogyan vágyódtál Utána?

Lelkünk azt szeretné megtudni, miként éltél itt a földön az Úrral, ám Te nem kívántál semmit sem papírra vetni és ránk hagyni, hallgatással őrizted meg titkodat.2

1 Átghoszi Szent Sziluán (1866-1938) Népiesen bogatirnak mondták az ilyen embereket:hatalmas fizikai erővel rendelkezett és csodálatos barátságosság, testvérszeretet és jóság jellemezte e szavak legmagasabb értelmében. Szentsége azonban legteljesebb rejtett életben mutatkozott meg. Jellemző ez a róla szóló kis beszámoló: Hogyan láthatnánk meg szentéletű Sziluán útját annak teljes nagyságában? Sziluán szentsége alázatos, nem reklámozza önmagát. Szofronij archimandrita elismerte, hogy több évet élt az Áthoszon anélkül, hogy észrevette volna, hogy Sziluan sztarec vele együtt ugyanabban a monostorban folytatja önfeláldozó keresztény küzdelmét. Szent Sziluán nem volt lelkiatya, nem volt pap, megdöbbentő tapasztaltságáról keveset tudtak a környezetében élő szerzetesek. Nem akaszkodott az emberekre tanácsaival, nem demonstrálta saját aszketikus munkálkodását. Afanaszij (Jeftics) püspök mesélte, hogy az Áthosz-hegyen beszélgetett egy idős szerzetessel, aki emlékezett Sziluánra. A püspök megkérte, hogy szóljon a szentről, a szerzetes pedig így válaszolt: „Sziluán, ugyan milyen szent lenne? Együtt teáztam vele!” Ez szintén egy visszaemlékezés Sziluánról… Pavel Szerzsantov diakónus: A szent bogatir. Áthoszi Szent Sziluánról. http://ortodoxszemle.wordpress.com/2012/09/29/a-szent-bogatir-athoszi-szent-sziluanrol/

2 Szofornyij (Szaharov) Apát: A Szent Hegy Titka. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006, 402

(2014)