KRISZTUS SZOLGÁI ÉS ISTEN TITKAINAK INTÉZŐI

ÉVKÖZI 8. VASÁRNAP A

Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire. Márpedig az intézőtől azt kívánják, hogy hűséges legyen. Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem ugyan magamat bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől.(1Kor 4,1-5)

Az Egyház Krisztus titokzatos teste – emberekből álló közösség. Magukat hívő kereszténynek tartó emberek is gyakran feleslegesnek tartják az egyházi hivatalokat. A püspöki szolgálat és többi feladat nem a karizmák ellentétei. Minden adomány egyetlen egyet szolgál: Krisztus testének épülését. Itt csak annyit szeretnék megjegyezni: az egyházban lévő hivatal, amelynek forrása történetileg kétségkívül Krisztus, már az első században kiforrottan és a mai felfogással azonos módon élt.1

Az egyházközség, s benne élő kisebb-nagyobb lelkiségi csoportok – mind egyetlen hívás gyümölcsei: Jézus Krisztus jelenlétének, üdvösségének munkálói legyenek. Isten szabadítását úgy valósítja bennünk, ha átadjuk magunkat Jézus Krisztusnak. Ő bennünk általunk akar jelen lenni az egész társadalom számára. Nem lehetünk a sértődöttek, hogy semminek néznek, hátrányos helyzetbe hoznak hitünkért. Ezek jelzések: az ellenmondás jelei lettünk: világosság, amelynek ellenáll a sötétség; só, amely megriasztja az ízetlenséget; kovász, amely mozgásba hozza és átjárja a lomha masszát; hegyre épült város, amely nem hagyja magát ellaposítani a kötelező fogyasztás és a média diktátorainak. Jel, amelynek ellentmondanak: Jézus Krisztusnak lenni! Nem engedve, persze, a gőg és fennhéjázás, a becsmérlő kritika szellemének sem: sem a közösségben, sem a társadalomban.

Minden isteni adománynak az önmaga helyét kell megtalálni az egész építésére. A lelkiségi mozgalmak, az egyházban lévő kisközösségek nem önmagukért vannak. Elhibázott, ha egy kisközösség abszolutizálja magát, kivonul az egyházközségből. Az igaz, hogy a karizmák mindenkor személyesek, soha nem tulajdoníthatják ki maguknak az egyház Szentlelkét: a Lélek csak az egyház egészét átjárva osztja szét adományait. Ha valamely egyházi karizmát elszigeteljük a többitől, fokozatosan romlik: vagy az egyház egészének tartják, noha egyszerűen csak egyik alkotóeleme az egésznek, vagy pedig abszolutizálják azt, ami csak részleges, és az evangélium foglalataként fogják fel. Természetesen meg lehet telepedni az evangélium középpontjának közelében, s például egyszerűen a szeretet jelszavát írni a lobogónkra.2

Talán különös, hogy ilyenről elmélkedünk? A plébániák megújulása az idei téma a gyulafehérvári főegyházmegyében. Szembe kell nézni a helyi közösségek tagjainak: hogyan éljük mi, ebben az egyházközség tagjaiként, a Lélek ajándékait?

Visszatérve az imént említett szeretet szóra: csak rendezett (strukturált) módon élhetünk Isten ajándékaival, ha egyház akarunk lenni! Ez nem csupán egy adott társasághoz való tartozás, hanem azt a felelősséget is jelenti, hogy következetesen és felelősen másokért tevékenykedem. Ha mások megsegítésére szentelem magam, csak akkor vállalhatom becsülettel, ha tekintettel vagyok arra, hogy ezt hosszan kell tennem, figyelek mindazokra, akikkel nekem és a segített személynek kapcsolódásai vannak. Enélkül hamar összeroppanok: rámegy családom, munkám, de összetöröm a megsegített személyt is, mert abban bízott, hogy kitartok mellette.

Még egy kényes pontot meg kell említenünk: egyetlen egészséges, vagyis Szentlélektől ihletett lelkiség, csoport sem teheti, hogy „a személyes valóságokat, például a Szentlelket vagy Máriát elvont, fogalmi valósággá torzítja. A Szentlélek csak akkor van jelen, ha egyértelműen és világosan Krisztushoz, a kereszthez vezeti az embert. Mária pedig semmiképpen sem tehető meg a teológia középpontjává, ő királynőként is (sőt éppen királynőként) alázatos szolgáló”. Ennek a torzulásnak jelei, hogy némely ilyen csoport elzarándokol lelki élményért a föld utolsó sarkára, de a helyi közösség életében nem vesz részt: sem a vasárnapi eukarisztia ünneplése, sem a közösség feladatai számukra érdektelenek.

A jövő egyháza hivatása ugyanaz, mint a kezdeteké: azonosulni Krisztussal, újra magunkévá tenni jó hírét, elébe helyezve minden emberi hagyománynak, ajánlatnak. Nem önmagunkat keressük, amelyhez Krisztust (Istent) használjuk igazolásként! A helyi közösség – éppúgy, mint a egész Egyház az „ige szolgálatára” kapott meghívást. Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire. Márpedig az intézőtől azt kívánják, hogy hűséges legyen (1Kor 4,1).

Jézus az Atya utolsó szava, szó, amelyet ma általunk akar továbbmondani változtatások nélkül.3 Minden kor kereszténye a maga életében megjeleníti az evangéliumot: együtt, közösségünk egységében lehessen egybeolvasni az örömhírt.

Az evangélium egyháza az a közösség, amelynek gondja van a társadalomban lévő igazságosságra, békére, igazságra. Mindehhez alkalmas szavakat és még inkább tetteket keres; igyekszik mindezek valós jelentésének megvilágítására az élet különböző helyzeteiben. Nem valami elméleti iskola, még csak nem is a jók gyülekezete, akik folyton lelkük szépségén évődnek. A Jézus Krisztussal való azonosságuk keresésében azáltal haladnak előre, ha magukról megfeledkezve másoknak szentelik életüket. Ehhez Jézus Krisztus, aki közöttük, bennük él ad folyton erőt. Folytonos feszültség ez: mindkét lábbal ezen a földön, szívük pedig eltelve mennyországgal: a bennük élő Föltámadottal.

Az evangélium alapvető üzenete, hogy Isten emberré lett és köztünk lakozott. Itt ütötte fel sátrát. Szolidaritást vállalt a szegénnyel, az elhagyottal, az özveggyel, a betegekkel és mindenkivel, aki körülöttünk van: a felebaráttal. Hozzáférhetővé tette magát, közeledett hozzánk, hogy elérhessük. Megértette velünk, hogy a hozzá vezető út ugyanaz, mint amelyik embertársainkhoz vezet.4

1 Hans Urs von Balthasar: Vizsgáljatok meg mindent. Sík S. Kiadó, Budapest, 2004, 60.

2 U. o. 64.

3 Ortensio da Spinetoli: Chiesa delle orogini Chiesa del futuro. Borla, 1986, 35 kk.

4 Jálics Ferenc: Tanuljunk imádkozni. Prugg Verlag Eisenstadt, 1977, 10.

(2014)