KERESZTÉNYEK BÖLCSESSÉGE

ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP A

Bölcsességet pedig a tökéletesek közt hirdetünk, de nem ennek a világnak bölcsességét, sem ennek a világnak pusztulásra ítélt fejedelmeiét; hanem Istennek titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük, amelyet Isten öröktől fogva előre elrendelt a mi dicsőségünkre. Ezt senki sem ismerte fel ennek a világnak a fejedelmei közül, mert ha felismerték volna, sohasem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Hanem amint írva van: "Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt" [Iz 64,3]. Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is.(1Kor 2,6-10)

A kereszténység úgy jelenik meg a földön, mint válasz a lét értelmére vonatkozó kérdésre. Kereszténynek lenni annyi, mint hinni abban a feleletben, amelyet Isten erre az alapvető emberi kérdésre Jézus Krisztusban ad. A keresztény hit az abszurdum és az értelmetlenség ellenségeivé és az értelem prófétáivá tesz minket. Vagy, ha jobban tetszik, az értelem tanúivá. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy egy második, sokkal mélyebb értelmet tudunk adni mindannak, aminek egyébként már van értelme (a barátságnak, a szerelemnek, a kultúrának, a zenének vagy akár az egyszerű bajtársi viszonynak is), de értelmet tudunk adni annak is, aminek nincs értelme.1

Jézus a nyilvánosság előtti megjelenése kezdetén beáll azok sorába, akik Jánostól a bűnbánat jeleként alámerítkeznek a Jordán vizében. Miértünk teszi: egy velünk. Jelezni kívánja: azért jön, hogy felhozzon bennünket a halálból: a céltalanság, az elveszett, reménytelen halál-életből. Aztán ezt írja az Evangélium: Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszáll és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,16-17)

Szeretett fiak vagyunk általa: azzal a hangorkánnal szemben hangzik ez a szelíd szó, amely próbálja elhitetni az emberrel, hogy csak akkor valaki, ha mások tetszését birtokolhatod, ha fogyasztasz, ha … feltételekhez kötik értékelésedet, olyan szemét dolgokhoz, amely nem Te vagy! Ezek a negatív hangok annyira hangosak és tolakodóak, hogy könnyű hinni nekik. Ez nagy csapda, saját magunk elutasításának csapdája. Életünk legnagyobb kelepcéje nem a siker, a népszerűség vagy a hatalom, hanem önmagunk visszautasítása. Mindez arra irányul: utasítsd el önmagad, s ha már elhittük a hangoknak, hogy senkik, értéktelenek és szeretetre méltatlanok vagyunk, akkor a siker a népszerűség és a hatalom vonzó megoldásnak tűnhet. Az igazi csapda azonban saját magunk visszautasítása.2

Ha ez ember lemond arról, hogy elfogadja önmagát úgy, ahogyan van Istentől szeretettnek, öröktől fogva szeretettnek, akkor kiszolgáltatja magát a milliónyi szeszélynek, eszelős és hisztérikus követelőzésnek, akiknek az értékelésére, elismerésére vágyik. Merjük elfogadni, hogy Istentől szeretettek vagyunk.

Sikerünk, emberi kiteljesedésünket a Istenben szívében rejtve őrzi számunkra: Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt (1Kor 2,9).

A keresztény hit sajátossága Jézus Krisztus személye, illetve az általa hozott kinyilatkoztatás: Isten szereti az embert, akit saját képmására teremtett, és Fiában meghívott a Vele való életközösségre. A Szentlélekben az Atya fogadott gyermekei vagyunk, és így a Fiú, Krisztus testvérei (Róm 8,29) és társörökösei vagyunk (Róm 8,17); Krisztust öltöttük magunkra (Gal 3,27), egy test lettünk Krisztussal (Róm 12,5; 1Kor 10,17); egy lélek lettünk Krisztussal (1Kor 6,17).

Valóban: hinni Isten emberszeretetében, bízni a szeretet hatalmában, ez a szív legnagyobb erőpróbája. De ha mi nem is tudunk hinni és remélni, és még kevésbé vagyunk képesek a szeretetre, Isten hisz és bízik bennünk, Isten szeret bennünket. Isten, az Atya, a keresztre feszített és feltámadt Jézus Atyja, akit a bűn és a szenvedés megsebzett, aki nem "apatikus" Isten, hanem szeretetből szenved, együtt érez. Ha az ember azt akarja, hogy Isten ne létezzék számára, Isten "halott" lesz számára. De Isten nem semmisíti meg teremtményét, akit szeretetből alkotott; továbbra is szereti, és szenved a visszautasítás miatt. A kárhozat, a pokol, a Szeretet teljes és végleges visszautasítása tehát mindig csak az egyik oldalról létezik, az isteni szeretetet visszautasító teremtmény részéről. Krisztus a kereszten mindezt megélte, amikor nyomorúságunkat és bűneinket magára vette. Isten szeretete és gyötrelme itt volt kimeríthetetlen mélységű. De egyben a végtelen szeretetenergia lett Jézus feltámadása és a mi megistenülésünk forrása.3

A hit: Isten meghívása. Ha úgy tetszik, a hit: kiválasztottság. A kiválasztottság, a meghívás nem mások kirekesztése. Nem versenyre késztető, hanem együtt érző választás Másokért való meghívás, megragadottság. Mindez azért, hogy egész emberségünkkel Szeretettként létezünk. Mindez egy egész életre szóló küzdelem, hogy magunkévá tegyük ennek a kiválasztottságnak a beteljesülését. Mint Mária: hitt annak beteljesülésében, amit az Úr mondott neki. Nem önmagért, hanem mindazokért, akik a teljes szabadságra vágynak. Lelkünk mélyéig járjon át bennünket a meghívásunk.4

Isten nem tud mit kezdeni tudásunkkal és tetteinkkel, ha szívünket nem birtokolja (Leone Dehon)

1 Francois Varillon: Varillon önmagáról (Szerk. Szabó Ferenc. Róma 1990, 69.

2 V. ö. Henri J. M. Nouwen: Te vagy a Szeretett. Ursus Libris, 2004, 24.

3Szabó Ferenc: Graham Greene halálára. Távlatok 2. 1991. 58

4 V. ö. H. J. M. Nouwen (2004), 48.

(2014)