A KERESZTÉNY EMBER NAGYSÁGA

ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP A

Én is, amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja. (1Kor 2,1-5)

Az Istenről való gondolkodásunk gyengesége ott kezdődik, hogy az embernek önmagáról is igen gyér a felfogása. Az emberről csak úgy beszélhetünk, ha többes számban beszélünk: emberekről van szó. Nagy kísértés, hogy kiválasztanak egy-egy személyt, azt mindennel elhalmoznak, felmagasztalják, s ettől kezdve ez lesz a mintapéldány, Ő a celeb: a híresség, akiről mindenkinek (!?) tudni kell, bámulni kell. Általában egy érdemek nélküli felkapott valaki, akit pénzért mutogatnak a tévében és akiről a média tömeges mértékben nyomja az érdektelen infót – olvastam valahol.

Az emberi nagyságot csak úgy tudjuk elképzelni, ha másokat a homályba, háttérbe helyezünk. Nagy ember az, akinek tapsolnak, alattvalók lebzselnek körülötte. Jézus Krisztus egészen más emberi nagyságra hív bennünket. Isten nagysága sem az, hogy ellenségei letiporva a lába előtt hevernek. Valójában mindannyian szolgaságban vannak: kiszolgáltatva mások tetszésének, elfogadásának, gyorsan múló rajongásának.

Ösztönök láncolata vagyunk, barbárok mindannyian; még nem születtünk meg, de meghívattunk arra, hogy szabaduljunk szolgaságaink szorításából. Ezért nem szabad nagyon szigorúnak lennünk… Csak megérteni lehet az emberiséget, amelynek megszületése még várat magára. Hogyan szülessünk meg?1

Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről(1Kor 2,2): a keresztény ember nagyságának útja.

Egy – állítólag tudósokból álló – csoport arról vizsgálódott, hogy milyen lesz az ember százezer év múlva. Röviden összegezve a következő álláspontra jutottak. Az emberi fej egyre nagyobb lesz, hogy helyet adjon az egyre nagyobb agynak. Az emberek a lehető legtermészetesebben akarnak majd kinézni, miközben egyre több szerkezet, például kommunikációs eszközök, nanochipek lesznek majd beépítve a testükbe. Hogyan fog gondolkodni? Milyen értelmes célt tud maga előtt? Mit jelent a másokkal való kapcsolata?

Hogy mivé lesz az ember, azt meghatározzák vágyai. Minden torzulást a hamis remények, az ember valóságának tagadása okozza egyénben és közösségben. Mindez iszonyú méreteket és formát ölt, ha ezt az önmaga felfogását kivetíti Istenre. Amikor az ember letagadja Istent, akkor letagadja önmagát.

Az ember mindeddig újra és újra „mással” téveszthette össze az Istent: kívánságaival, életérzésével, a szép és jó felett érzett ösztönös örömével. De ott, ahol már semmi sem maradt meg az emberből, ott áll Isten a maga tiszta valóságával. Az ember valóban Istenbe hal bele. Ehhez azonban mindent el kell tőle venni, amin valóságának összes idegszálával csüng. Csecsebecséit, vagyonát, erejét, álmait, mindent, amit földi életében felépített és elért. Az ember a halál megtapasztalása által megszabadul mindattól, ami eddig akadályozta abban, hogy Isten arcába nézhessen. A halálban az ember teljesen ki lesz szolgáltatva Istennek. Krisztusnak is magára kellett vennie a halálküzdelmet, az elhagyatottságot és a halált, hogy minden ember, aki az önlevetkőzésnek ezt az útját járja, a halálban ragyogó tisztasággal találkozhassék Vele, hogy minden ember – legalább a halálban – egzisztenciájának minden idegszálával megtapasztalhassa Őt és véglegesen állást foglalhasson vele kapcsolatban. A halálban nyílik meg az abszolút remény.2

Krisztus, a megfeszített Isten Fia emberségünk megoldása. Az egyetlen elfogadható válasz jövőnkkel kapcsolatosan, hogy hitünknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.(v. ö. 1Kor 2,5)


1 Maurice Zundel: Az Ember, ez a nagy félreértés, Korda, 2000, 21.

2 Boros László: Reményből élünk http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/boros/remeny/remeny_4.html

(2014)