ÉVKÖZI 33 VASÁRNAP A

Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: „Békesség és biztonság”, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! 1Tessz 5,1-6

A KERESZTÉNY ÉLETE: SOHASEM TÁVOL ISTENTŐL

Jézus Krisztus nem abban a feltámadásban kíván részesíteni minket, amelyben Lázárt, hanem abban, amiben ő részesült húsvétkor.

Az életet nem azért kell komolyan venni, mert elmúlik. Éppen fordítva, azért fontos, mert folytatódik, pontosabban beteljesedik”. A keresztény élet már itt a földön az Istennel való személyes kapcsolat örömében telik, és ez teljesül be a halál után.

A feltámadás fényében a halál egyszerűen az „ideiglenes” határ, a közbülső állomás, a számunkra kirótt idő határa, amelyet azért kaptunk, hogy életünk megszabott idejében hitben, reményben és szeretetben azzá „forrjuk ki” magunkat, amik azután az örökkévalóságban leszünk. A teológia különbséget tesz a halhatatlanság és az örök élet között. A halhatatlanság a keresztény felfogásban az emberi lélek egyik tulajdonsága. Az örök élet azonban nemcsak a lélekre, hanem a testre is vonatkozik. „Vagyis lélekben már most az örök életét éljük, a testünknek meg örök élete lesz a feltámadás után”.

Az örök élet (örök boldogság) nem logikus következménye (ami járna az embernek) és nem puszta biológiai meghosszabbítása a mostani életünknek, hanem gyökeresen új és kiteljesedett, boldog élet Isten jelenlétében.

Várakozásunk nem rettegés, de nem is tunyaság: „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok. Mert a kik alusznak, éjjel alusznak; és a kik részegek, éjjel részegednek meg”.

Hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus bármikor, bármelyik pillanatban visszatérhet. Pál apostollal együtt „várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését” (Titusz 2:13). Némelyeket arra ösztönöz az Úr közeli visszajövetelének tudata, hogy minden tevékenységükkel felhagyjanak, és csupán „várjanak” rá.

Egészen más azonban tudni azt, hogy Jézus akár ma is visszatérhet, mint ha azt tudnánk, hogy bizonyosan ma fog visszatérni. „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki nem tudja” – mondta Jézus (Mt 24,36). Isten senkinek nem jelentette ki Jézus visszajövetelének az idejét, éppen ezért szolgálnunk kell őt mindaddig, amíg magához nem szólít bennünket. A tíz talentumról szóló jézusi példázatban a távozó király így inti szolgáit: „Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” (Lk 19,13). Ez a kereskedés nem más, mint életünket olyan ajándéknak tekintsünk, amelyben gazdagodnunk és gazdagítanunk kell másokat.

A keresztény nem tartja magát „burokban született” szerencsefiának. A gondviselés alapjában azt jelenti, hogy Isten szeret bennünket. S ez annyit jelent: nem élhetek sohasem „távol Istentől”, nincs olyan helyzet, amelyből nem találhatnék vissza Őhozzá; egész életem, bármi történjék is velem, Összes dimenziójával mindig „nyitva áll” Isten felé; nincs olyan bonyolult nehézség, nincs szenvedés, nincs halál, sőt nincs olyan bűn sem, amelyből Isten szeretete ne tudna „kegyelmi helyzetet” teremteni. Mindnyájunknak szól a Jelenések Könyvének üzenete: „Nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki be nem zárhat”. Bizonyos, hogy Krisztus kegyelme nem könnyíti meg életünket. Nem is azért lettünk keresztények, hogy a világban „egyszerűbb legyen a dolgunk”. A keresztény ugyanabban a világban él, mint a többi ember; ő is benne gyökerezik a világban, őt is kötik törvényei, ő is függ a világban fellelhető feltételektől. Éppúgy szenved, éppúgy küzd és ugyanúgy hal meg, mint a többi ember. A szenvedés, a küzdelem és a halál azonban más, új értelmet nyer számára: reményteljes ígéretté lesz. A hit nem az élet cirkuszi bódéja, amelyben – mint valami varázsütésre – minden könnyebb lesz.1

Krisztus visszajöveteléről mindig úgy beszél a Szentírás, mint ami ahelyett, hogy tétlenségre ösztönözne, inkább cselekvésre sarkallhat bennünket. Pál így zárja le az elragadtatásról szóló tanítását: „buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában” (1 Kor15,58). Az 1 Tessz 5,6-ban ezt a következtetést vonja le Krisztus visszajövetelével kapcsolatban: „Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.” Jézusnak soha nem az volt velünk a terve, hogy vonuljunk vissza és „tartsuk a frontot”, hanem hogy munkálkodjunk, amíg lehet. „Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9,4)

Miben nyilvánul meg a sötétség órája? Valójában szüntelen jelen van, s rátelepszik, mint valami álomkór az emberek gondolkodására. Pál apostol írja Timóteusnak:

Tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők következnek. Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint az Istent; a jámborságnak a látszatát még megtartják, de a lényeget megtagadják. Kerüld az ilyen embereket. Mert közülük valók azok, akik betolakodnak a házakba, és megnyernek maguknak olyan nőket, akiket bűnök terhelnek s mindenféle vágyak hajtanak, akik mindig csak tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem jutnak. (2Tim 3,1kk)

Az apostolok abban a tudatban éltek és szolgáltak, hogy Jézus akár már az ő életük idejében visszatérhet. Vajon mi történt volna, ha felhagynak a munkával, és csak „várnak” az Úrra? Engedetlenek lettek volna Krisztus parancsának: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15), és nem terjedt volna az evangélium. Az apostolok megértették, hogy Jézus visszajövetelére tekintettel buzgón kell végezniük Isten munkáját. Minden napot úgy élték meg, mintha az lett volna az utolsó. Tekintsünk mi is ajándéknak és használjunk ki minden napot arra, hogy dicsőséget szerezzünk Istennek!

1 Boros László: Reményből élünk.

(2014)