Évközi 32. vasárnap A

11Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. 12Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek, és nem szorultok rá senkire.

13Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. 14Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. 15Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. 16A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. 17A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. 18Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással! 1 Tessz 4, 11-18

HISZTÉRIA HELYETT HŰSÉG

Saját feladatainktól gyakran úgy igyekszünk megszabadulni, hogy mások dolgába avatkozunk, vagy feladjuk a küzdelmet, átengedjük magunkat a félelemnek, a tömeghisztériának. Pál apostol emlékezteti közösségét: becsületbeli kötelességnek tartsák, hogy békességben élnek, a magatok dolgával törődnek, s a két kezetekkel dolgozva keresik kenyerüket, ahogy azt már előzőekben is a lelkükre kötötte (vö. 1 Tessz 4,11).

Istentől kapott hivatásunkhoz való hűségben éljük meg hitünket, nyerünk békét, amely a keresztény reményből táplálkozik. Miben remélünk? Ha engedünk az üres aggodalmaskodásnak, jelzi, megfeledkeztünk az értünk meghalt és feltámadt Krisztusról. 14Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el (1 Tessz 4,14).

Mindegyikünk élete Jézus Krisztusban új értelmet nyert.

Isten csak annyit nyilatkoztatott ki, amennyi elegendő arra, hogy reménnyel eltelve meg merjük tenni a következő lépést a sötétségbe, bízva abban, hogy az ő fénye továbbra sem fog kialudni számunkra. Isten mindent kinyilatkoztatott, ami segít bennünket ahhoz, hogy a mennyországba juthassunk. Mindezt, de csak ennyit. A kinyilatkoztatás sok kérdésre egyáltalán nem is ad választ. Isten egyszerűen szeret bennünket, egészen a keresztig. Ez az önmagát feláldozó szeretet Isten végső „kinyilvánulása”; s egyben annak kinyilatkoztatása is, mit nem adott meg Isten a kinyilatkoztatásban. Sajnos, éppen azok a kérdések a minket legjobban gyötrő kérdések, amelyekre a kinyilatkoztatás nem adott választ. Így pl. a szenvedés kérdése, amelyet a Szentírás sehol sem fejt ki „elméletileg”.1

Gyakran elviselhetetlen „pokolnak” mondjuk a mindennapi megpróbáltatásainkat, küzdelmünket. A kilátástalanságunk onnét ered, hogy mindent meg akarunk magyarázni anélkül, hogy próbálnánk élni a jelen pillanat világosságánál. Bezárkózunk sérelmeinkbe, hiányaink számolgatásába. Az Apostol figyelmeztet: ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük (1 Tessz 4,13). Ezt az elhunytakról való gondolkodással kapcsolatban írja Szent Pál, de a magunk életének távlata is itt fordul meg. A keresztény élete Krisztussal való szenvedés, halál és feltámadás.

A mennyországot csak az bírja elviselni, akinek van bátorsága ahhoz, hogy cselekvő szeretettel reménységet sugározzon önmaga és embertestvérei felé; ez annyit jelent: aki tud önzetlen lenni. Az ítélet és a tisztítótűz Isten szeretetének tüzében jön létre. Isten tulajdonképpen nem ítélhet el egyetlen embert sem. Az Ő lényege csupa szeretet, önzetlen odaadás. Isten (mindenhatósága ellenére) képtelen arra, hogy bármely teremtményt elutasítson magától. Mindig és mindenhol szeretettel emeli magához. Ezért az ítélet csak az embernek önmaga felett való ítélkezéseként fogható fel, amelyet Isten iránti szeretetének és reményének fényénél önmaga hoz.2

1 Boros László: Reményből élünk.

2 Uo.

(2014)