ÉVKÖZI 31 VASÁRNAP A

Mal 1,14b-2,2b.8-10; 1Tessz 2,7b-9.13; Mt 23,1-12

7Bár mint Krisztus apostolai követelményekkel állhattunk volna elő, mégis olyan szelíden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekeit dajkáló anya. 8Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket! 9Emlékezhettek, testvérek, fáradozásunkra és kemény munkánkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy senkinek se legyünk terhére. Így hirdettük nektek az Isten evangéliumát. 10Tanúk vagytok rá, ti és az Isten, milyen szentül, becsületesen és feddhetetlenül éltünk köztetek, amikor hívők lettetek. 11Azt is tudjátok, hogy mint apa a gyermekeit, egyenként 12intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki meghívott titeket dicsőséges országába.

13Szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor az Isten szavát hallottátok tőlünk, nem úgy fogtátok fel, mint emberi tanítást, hanem mint az Isten szavát, ahogy valóban az is. Bennetek is hatékonynak bizonyul, akik hittetek. (1Tessz 2,7-13)

AZ APOSTOL ÉS KÖZÖSSÉGE

Miként az Apostolok cselekedeteiből tudjuk, Szent Pál és munkatársai azután érkeztek Tesszalonikába, miután elszabadultak az üldözések Filippiben (vö. ApCsel 16,19-40). Nem sokkal később a féltékenység arra vezette a zsidókat Tesszalonikában, hogy nyugtalanságot szítsanak, és ezért el kellett ezt a várost is hagyniuk (vö. ApCsel 17,5-10).1Az ellenállás soha sem akadályozhat meg egy embert abban, hogy teljesítse az isteni szó hirdetésének kötelezettségét. „Ahol Isten kaput nyit arra, hogy beszélni lehessen Krisztus misztériumáról, minden embernek bátran és következetesen kell hirdetni az élő Istent és akit ő mindenki üdvösségére küldött, Jézus Krisztust; hogy a még nem keresztények, amennyiben szívüket megnyitja a Szentlélek, higgyenek és szabadon térjenek az Úrhoz” (II. Vatikáni Zsinat, "Ad Gentes", 13).

A lustaság vagy a gyávaság mindenféle kifogást talál. Ezért „kérjük a keresztényeket és minden evangelizálót, fontolja meg imádságban a mondottakat: hogy az emberek ugyan üdvözülhetnek Isten irgalmas kegyelméből egyéb utakon is, ha mi magunk nem is hirdetjük nekik az evangéliumot. De vajon mi magunk üdvözülhetünk-e, ha az evangéliumot nem hirdetjük: hanyagságból, félelemből, szégyenkezésből, amit Szent Pál úgy fejez ki, hogy „az evangélium szégyene” (Róm 1,16). Mi lesz a mi örök sorsunk, ha esetleg téves alapállásból hagyunk fel az evangélium továbbadásával? Ez ugyanannyi volna, mint elárulni az isteni meghívást. Isten ugyanis azt akarja, hogy az evangélium magvát ember hintse el embertársa lelkébe. Rajtunk áll, hogy e mag fává terebélyesedik-e, gyümölcsöt terem-e? Őrizzük meg tehát a szív buzgóságát. Őrizzük meg azt az édes örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot, még ha könnyek között vetünk is.” (VI. Pál: "Evangelii Nuntiandi", 80).

Szenvedés és bántalmazás ért minket: Az apostolok fizikai és morális szenvedésének említése Filippiben (Csel 16,19-40) nem csak arra szolgál, hogy azokra a körülményekre emlékeztesse a közösséget, melyek az apostolokat közéjük vitték, hanem annak ismételt kiemelésére, hogy az evangélium ereje Istentől származik (1,5).

Isten Szeretetének és az elhívatásunkhoz való hűségnek oda kell vezetnie, hogy „ne féljünk Isten szavától az üldözések közepette […]; ha valakinek szilárd reménye van abban, hogy megvalósítja azt, amit [Isten] ígért, akkor nem fogja feladni, és ezáltal elnyeri jutalmát”.2

Azoknak, akik az evangéliumot tanítják, ezt mindig jó szándékkal kell tenniük, mert Isten „szívünket megítéli”. „Vegyük fontolóra, mennyire a közelünkben van ő, és hogy semmit sem rejthetünk el előle, sem elménkben, sem gondolatainkban, sem beszédünkben.”3

Mások oktatása a hitben akkor őszinte, amikor úgy adjuk azt át, hogy összhangban van azzal a törekvéssel és céllal, amit Krisztus adott, amikor tanított. Szent Pál tisztátalanságként ostorozza Krisztus tanításának mindenféle elárulását: ez kissé arra az ószövetségi nézetre hasonlít, ahol az Úrhoz való hűtlenséget házasságtöréshez hasonlítja (vö. Iz 1,21-26; Oz 1-3.). Amikor az apostol azt mondja, hogy igehirdetése nem tisztátalanságból fakad, akkor ezzel azt fejezi ki, hogy nem tett erőszakot vagy nem változtatta meg a keresztény üzenet tartalmát. Miként VI. Pál feltételezi, hogy „az evangélium hirdetője tehát inkább vállal lemondást és szenvedést, de nem teszi alku tárgyává az igazságot, amelyet továbbad. Nem hamisítja meg, nem ködösíti el az emberek kedvéért. Nem módosítja abból a célból, hogy az embereknek tessék, hogy csodálkozzanak, hogy lelkesedjenek, hogy újszerű legyen. Az igazság alapján áll, és erről az alapról nem tér le azért, mert lusta gondolkodni, sem kényelemszeretetből, sem félelemből. Szívesen elmélyíti ismeretét: szolgálni akarja az igazságot, nem pedig saját szolgálatába állítani.” (Evangelii Nuntiandi, 78).

Az apostol leszögezi, hogy sohasem próbált bárkit is becsapni vagy saját hasznából cselekedni – a hamis tanítások terjesztőivel ellentétben, akik akkoriban az egész Római Birodalomban megtalálhatóak voltak (vö. ApCsel 17,18-21). A II. Vatikáni Zsinat felidézi ezt, amikor kimondja, hogy „Krisztus tanítványai az Egyház első korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az embereket az Úr Krisztus hitére térítsék, de ne erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének erejével.” (Dignitatis Humanae, 11).

Az itt alkalmazott nyelvezet azt sugallja, hogy az apostolok Isten bizalmas segédei.

Pál Isten iránti hűségüket hangsúlyozza: nem embereknek akarnak kedvében járni, hanem Istennek.

A 3-4. versekben Pál elmagyarázta, mit jelent számára és munkatársai számára apostolnak, Isten által küldöttnek lenni. Az 5-8. versekben Pál megfogalmazza az apostolság jelentőségét azok számára, akikhez az apostolok küldettek. Szelíd esküvel hangsúlyozza mindannak a hitelességét, ami tőlük elhangzik.

Az apostolok nem terhet akartak jelenteni a hívek számára, hanem készek voltak arra, hogy tanításukon túl saját lelküket is megosszák velük. Ilyen mély volt az apostolok szeretete a közösség iránt.

Pál emlékezteti a közösséget arra, hogy az apostolok önfenntartók voltak. A zsidóságban a rabbiktól elvárták, hogy valamilyen mesterséget űzzenek, Pál azonban a sátorkészítő műhely helyiségét (Csel 18,3) valószínűleg az evangélium hirdetésének céljára használta. Isten evangéliuma: Vagyis az evangélium, amely Istentől származik, és amely azt hirdeti, amit Isten cselekedett.

Szent Pál „követelményekkel” állhatna elő kettős értelemben is – apostoli tekintélyének teljes erejének használatával, és azt a jogát felhasználva, hogy a közösség pénzügyileg támogassa (vö. 1Kor 9,14); azonban ő sem az egyikkel (vö. 7-8. v.), sem a másikkal (vö. 9. v.) nem élt.

Ezzel ellentétben ő átadta az evangéliumot, és önzetlen szeretettel és egy dajkáló anya odaadásával munkálkodott. Aranyszájú Szent János, Szent Pál példáját követve, a következő megjegyzést teszi: „Igaz, hogy Isten parancsának engedelmeskedve hirdettem nálatok az evangéliumot; de oly nagy szeretettel szerettelek benneteket, hogy kész voltam akár meghalni is értetek. Ez az őszinte és valódi szeretet tökéletes mintája. Egy kereszténynek, aki felebarátját szereti, ezekkel az érzelmekkel kell eltöltve lennie. Nem arra kell várnia, hogy valaki kérje tőle, hogy adja fel érte életét, hanem neki magának kell azt felajánlania”.

Antiókiai Ignác írt hittestvéreinek Rómába: „Most tanulom meg, hogy megbéklyózottként semmit se kérjek. Azt keresem, aki meghalt értem. Azt szeretném, aki értem feltámadott. Születésnap előtt állok. Engedjetek tiszta fényt merítenem! Odaátra megérkezve, végre ember leszek. Engedjétek, hogy Istenem szenvedésének utánzója legyek. Ha valaki Őt hordozza magában, meg fogja érteni, mit akarok, s imádkozni fog értem, hogy eljussak őhozzá.”4

Az evangelizáció föltételezi, hogy az evangélium hirdetője testvérileg szeresse azokat, akikhez az üzenetet elviszi […] Honnan e szeretet? Nem annyira a tanító szeretete ez, mint sokkal inkább az édesapáé, sőt az édesanyáé! Az Úr Jézus szeretetet vár el az evangélium minden hirdetőjétől, az egyház minden építőjétől. Az igazság szolgálata és az egység megvalósítása is a szeretet jele […] A szeretet jele az is, hogy a keresztényeknek se azokat a vitás kérdéseket tanítsuk, amelyeken a szakemberek is vitatkoznak, hanem alapvető igazságokat, amelyek Isten szavából közvetlenül fakadnak. A híveknek szükségük van ezekre az alapokra, hogy továbbépítsék rajtuk keresztény életüket. Joguk van ezekhez az alapokhoz, mert Isten gyermekei, és őrá hagyatkoznak igaz szeretettel.” (VI. Pál: "Evangelii Nuntiandi", 79).

Az apostol szorgalmas élete megerősítette erkölcsi tekintélyét, amikor figyelmeztetnie kellett az embereket a semmittevés kísértése ellen (vö. 1Tessz 4,11); ez nagyon jó példa volt a korai keresztény nemzedék számára.

Éljetek az Istenhez méltó módon: Az apa oktatása gyermekei magatartására irányul (4,1-2). Ennek az oktatásnak az a célja, hogy hűséggel válaszoljanak Isten meghívására az Ő országába és dicsőségébe való belépéshez.

Hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be. A “befogadni” a hagyományos tanítás elfogadására szolgál (1Kor 15,1-3). Azt a tényt emeli ki, hogy az evangélium (“Isten igéje”, Róm 9,6; 1Kor 14,36; 2Kor 2,17; 4,2) a hallott üzeneten keresztül (szó szerint: “hallás igéje”, ld. Róm 10,14-17; → 82:31–36, 109) Istentől származik.

1 Navarra Bibliakommentár alapján. http://www.depositum.hu/navarra_kommentar/1tessz2_1.html Teljes magyarázat forrása: The Navarre Bible: Thessalonians and Pastoral Epistles. Texts and Commentaries (The Navarre Bible: New Testament), University of Navarre, Scepter Publishers, 1992.

2 Aquinói Szent Tamás: Commentary on 1 Thess, ad loc.

3 Római Szent Kelemen: Első levél a korintusiakhoz, 21.

4 Idézi: Boros László, Reményből élünk.

(2014)