2017
2011

02 ÉVKÖZI A

JÉZUS ÉLETÉT ADJA, NEM KÖVETELI A MIÉNKET

29Másnap, amikor János látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűnét. 30Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. 31Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel.” 32Ezután János tanúsította: „Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. 33Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. 34Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,2-34)

János, látva a közeledő Jézust, azt mondja: Íme, az Isten Báránya. A kijelentést annyira megszoktuk, gyakran hallva a szentmisében, hogy nem érezzük annak súlyát.

Egy bárány nem kelt félelmet: gyönge, s a szerény és alázatos Istent jeleníti meg (ha félelmet kelt benned, az nem az igazi Isten).

Íme, a Bárány, aki elveszi a világ bűnét. Ő adja az igazi életet szelídsége botrányával.

Jézus-bárány: azonosítva az áldozati állattal: bevezetése annak, ami megfordítja és forradalmasítja az Isten-képet. Az Úr nem kér több áldozatbemutatást az embertől, hanem önmagát áldozza fel. Nem tart igényt életedre, hanem a sajátját ajánlja fel. Nem tör össze senkit, hanem önmagát töreti meg. Nem vár el semmit, mindent odaad.

Figyeljük Isten arcát, hogy szívünkbe véssük: olyan, mint egy tükör, és őt nézve megértjük, milyen a mi arcunk. Ezt a tükröt minden nap letisztítjuk Jézus életének fényénél. Mert ha torz a képünk Istenről, akkor mindennel kapcsolatban tévedünk, torzítunk: életről, halálról, jóról és rosszról, a történelemről és saját magukról.

Íme, a bárány, aki elveszi a világ bűnét. Nem bűneit, hanem bűnét. Nem az egyes elhibázott cselekedeteket, amelyek folyton sebeznek minket, hanem azt az állapotot, az emberi kultúra mélységét, amelyet az erőszak és elvakultság, a rombolás és halál logikája hozott létre. Egyszóval: a szeretetlenség.

Ez (a bűn) mindegyikünket sújtó szeretet hiány, a jó szeretetre való képtelenség, a bezárkózások, szakítások, kialudt életek. Ő zárja be az Irgalmas Szamaritánus történetét megvilágosító szavaival: menj, tégy hasonló módon, és élni fogsz! Valóban akarsz élni? Cselekedd a szeretetet. Helyezd a világba, had áramoljon tovább. Te is a szeretetlenség gyógyítója leszel.

Mi, a tanítványok, vagyunk azok, akik a Bárányt követik (Jel 14,4). Ha az áldozat szavaival írjuk le a követést, akkor a keresztény feláldozottat, kisebbedést, szenvedést jelent. De ha megértjük, hogy Jézus igazi követésének jelentése, hogy szeressük azokat, akiket Ő szeretett. Vágyakozzunk arra, amire Ő vágyott, elutasítsuk, amit Ő elutasított. Érintsük, akiket Ő érintett, és ahogyan Ő érintett: gyöngéden, szeretettel. Nem keltve félelmet, megszabadítva a félelemtől, akkor valóban követői vagyunk. Arra szenteljük életünket, hogy elvegyük a világ bűnét, elvegyük a gonosz lélegzetét és földjét, ellenálljunk a világ elhibázott gondolkodásának, meggyógyítva a sorvasztó szeretetlenségből.

Íme, úgy küldelek, mint bárányokat… Küldelek benneteket, hogy szelídséggel szüntessétek meg a gonoszságot. Istentől kapott, kitárt karral menjetek a világba; az Isten báránya karjaival, amelyek védtelenek, valójában erősebbek minden Heródesnél.

(2017) 


2017 2011

Kiengesztelődött emberek III.

Évközi 2. vasárnap

A év

Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig. (Iz 49,5-6)

Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. (Jn 129-34)

Mi játszódik le az emberben a megbocsátáskor? Miért van az, ha megbocsátunk is, megmarad valami bennünk: nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy éppen az a személy szúrt belénk, akivel annyi jót tettünk?

Egy-egy alapos veszekedés után szeretnénk kibékülni, hogy aztán „ott folytathassuk, ahol abbahagytuk”. Ez alatt azt értjük, hogy „felejtsünk el mindent, szent a béke”. A megbocsátásnem azt jelenti, hogy ugyanabban az állapotban találjuk magunkat, mint a sértés előtt. Mi gyakran összetévesztjük a megbocsátást a kiengesztelődéssel. A családi életben és a baráti viszonyokban a kiengesztelődés a megbocsátás logikus következménye. Elképzelhető azonban, hogy megbocsátunk valakinek, de ezt nem követi kiengesztelődés. A különbséget megértjük, ha belegondolunk abba, hogy megbocsáthatunk egy távollévő személynek, sőt halottnak is, de világos, hogy ez esetben nem beszélhetünk kiengesztelődésről. A korábbi állapotot akkor sem lehet visszaállítani, ha a két fél megegyezett a megbocsátásban. Lehetetlen visszatérni a régi mederbe egy elszenvedett bántalom után. Az ember vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna, vagy pedig kihasználja a megtörtént sérelmet és felülvizsgálja a meglévő viszonyokat azért, hogy új alapokra helyezze azokat. Tehát: a megbocsátásban meg akarok szabadulni a másik személy iránt érzett negatív érzelmektől. Kérem Istent, hogy képes legyek új kapcsolatot építeni a másikkal. A kibékülés egy lépéssel tovább megy: a kapcsolat helyreállításáról van szó, amelyhez minden érintett félnek köze van.1

A megbocsátás nem jelenti azt, hogy felmentjük a másikat a felelősség alól. „Megbocsátok neki, nem az ő hibája” – lehet néha hallani. Ez nem jó kiindulópont a megbocsátáshoz. Sok mindent fel lehet hozni a másik mentségére: lehet hivatkozni a természetére, nevelésére, kulturális környezetére stb. Ilyen beállításban azonban senki sem lenne felelős semmiért, mert mindig ki lehetne mutatni, hogy nem rendelkezett teljes szabadsággal. A hamis mentségek néha csak arra szolgálnak, hogy tompítsuk magunkban az elszenvedett bántalom fájdalmát. Kevésbé kínzó a fájdalom, ha úgy hisszük, hogy a másik nem készakarva, tudatosan, szándékosan sértett meg bennünket. Csakhogy a könnyű felmentés kétélű kard. Ha egyrészt megkönnyebbülést hoz, másrészt azonban magában hordozza a másik lekicsinylését, körülbelül ilyen logikával: „Nem vagy elég intelligens ahhoz, hogy egy ilyen tettért felelős lehetnél”. A másik mentegetése valójában a másik megalázását célozza, nem felmentését.

A megbocsátás nem erkölcsi magasabb rendűségünk jele. Egyes megbocsátások ahelyett, hogy felszabadítanák a másikat, megalázzák őt. A megbocsátás könnyen az erkölcsi fölény gesztusává válhat. A nagylelkűség látszata mögött meghúzódhat a másik fölötti uralom vágya. Nagy annak a kísértése, hogy a megbocsátással hatást gyakoroljunk másokra. Ez a megbocsátás karikatúrája; a hiteles megbocsátás az alázatosság légkörében történik és megnyitja az utat a kiengesztelődés felé. A megbocsátásban mindig jelen kell lenni a magunk sérültsége tudatának is.

Gyógyíts meg engem, Uram,

és meggyógyulok,

szabadíts meg engem,

és megszabadulok,

mert dicsőségem te vagy! (Jer17,14)

A saját erkölcsi magasabb rendűség kimutatására irányuló megbocsátást megfigyelhetjük a megbocsátás „professzionistáinál”. Három típusra lehet őket felosztani.

Az első a neurotikus típus, aki szinte üldözi a másikat megbocsátásával; itt kényszeres viselkedésről van szó.

A második a „szimatoló típus, akinek szinte külön érzéke van ahhoz, hogy megsejtse a másikban a felelősséget, ezért felnagyítja a helyzetet, csakhogy kimutathassa jóindulatát és megbocsátó készségét; majdnem azt mondanánk, ennek a típusnak mániája a megbocsátás.

A harmadik az örökös áldozat típus, aki olyan helyzetben él, hogy úgy érzi, állandóan kénytelen megbocsátani a másiknak; jellegzetes példája az alkoholista férj felesége, aki állandóan sopánkodik, de ugyanakkor szüksége van pontosan egy alkoholista férjre, hogy neki ne kelljen szembenéznie saját felelősségével, mert egyes esetekben a férj talán pontosan azért iszik, mert rossz a kettőjük közötti viszony; ez a manipuláló megbocsátás. Következésképpen, a hiteles megbocsátás semmiképpen sem a másik fölötti uralom kimutatása, hanem mindenek előtt belső lelki erő jele. Nagy lelki erőre van ugyanis szükségünk ahhoz, hogy beismerjük és elfogadjuk belső sebezhetőségünket anélkül, hogy hamis nagylelkűség maszkja alá rejtenénk azt.

A megbocsátás tökéletes példája Jézus Krisztus: Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Különösen a kereszten haldokló Jézus, aki megbocsát mindazoknak, akik eltervezték és végrehajtották ezt a rettenetes cselekedetet. „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Az utolsó vacsorán erre utal: „Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Ha a megbocsátást elutasítjuk, Jézus halála hiábavaló. Meghívást kaptunk a kiengesztelődésre: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot –, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét” (2Kor 5,19).

A megbocsátáshoz szorosan kapcsolódik az igazságosság témája. Már az Ószövetségben megfigyelhetjük, hogy Isten megbocsátó készsége megköveteli az igazságosságot. Ugyanez érvényes az emberi megbocsátásra is. Az igazságosság nélkül a megbocsátás két veszélynek van kitéve. Egyik veszély a pusztán „terapeutikus” megbocsátás. Ez a tendencia a modern pszichológiával való eltúlzott barátkozás következménye, amely a megbocsátást egyoldalúan „gyógyulási” folyamatként kezeli, és nem veszi figyelembe az elszenvedett igazságtalanságot. A másik veszélyt az a nézet képviseli, amely szerint a megbocsátás tulajdonképpen alkalmatlan eszköz ahhoz, hogy megszüntessük az igazságtalanságot, mi több, növeli annak esélyét, hogy a gonosztevő tovább folytassa gonosz cselekedeteit. Ezért a megbocsátást sohasem lenne szabad túl könnyen és túl gyakran felkínálni.

A vallásosság elvben segít abban, hogy az ember készségesebben megbocsásson, de ez sokban függ attól, milyen szinten éli a hitét. Főleg fontos az, hogy milyen Isten-képe van: a szerető és megbocsátó Isten képe természetesen nagyobb ihletet jelent.A vallásos alapokra épülő megbocsátás feltételezi, hogy a megsértett fél feloldjon magában minden bosszúálló indulatot, hogy így megszabadítsa a másikat a bűntudattól. Egy példa segíthet abban, hogy megértsük ennek az elvnek a fontosságát. Tegyük fel, hogy a férj megbántotta feleségét, de most bocsánatot kér tőle. Ha a feleség erre azt válaszolja, hogy igenis, megbocsátok, de előbb térdelj ide elém, és úgy kérj bocsánatot, akkor a feleség tulajdonképpen nem bocsátott meg férjének, hanem megbüntette őt. Rengeteg sértődöttséget őrizgetünk, ezért képtelenek vagyunk megbocsátani. „Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik” (Lk 6,32). Ameddig a készségünk terjed, addig hathatós a megbocsátásunk.

Visszatérve a gyógyulás ás megbocsátás kapcsolatára: kétségtelenül igaz, hogy aki nem ismeri (el) a megbocsátást, bezárul Isten gyógyító szeretete előtt. Isten bocsánata: hazatérés, az otthon békéje, közösség, ünneplés.

Megbocsátani nem könnyű és nem szívesen bocsátunk meg, mert úgy érezzük, hogy ezzel elveszítettük hatalmunkat a másik fölött. Mert mindaddig, amíg nem akarunk megbocsátani a másiknak, az valamiképpen ki van szolgáltatva nekünk. Megbocsátani azt jelenti, hogy lemondtunk a további manipuláció lehetőségéről, arról, hogy a másikat arra kényszerítsük, hogy megalázkodjon előttünk. Ez azt jelenti, hogy a másiknak visszaadtuk a szabadságát, vagyis nem igényeljük, hogy bocsánatot kérjen tőlünk. Ezzel egy időben magunkat is szabaddá tettük, mert amíg nem vagyunk hajlandók megbocsátani, addig az a másik uralkodik fölöttünk, mert az ellenünk elkövetett igazságtalansága üldöz és kínoz bennünket. A bosszúvágy viszont pontosan azt fejezi ki, hogy az határozza meg viselkedésünket, amit a másik elkövetett ellenünk.

A megbocsátással magunkat és a másikat is a legjobb kezekbe adtuk át: Istennek, aki Atya.

Atyám,
rád hagyatkozom,
tedd velem azt, ami neked tetszik.
Bármit teszel is velem,
megköszönöm.
Kész vagyok mindenre,
csak akaratod teljesedjék bennem
és minden teremtményedben.
Semmi mást nem óhajtok, Istenem!
Kezedbe ajánlom lelkemet,
neked adom, Istenem,
szívem egész szeretetével,
mert szeretlek téged,
és a szeretet sürget,
hogy egészen neked adjam magam,
hogy fenntartás nélkül
kezedbe helyezzem életemet,
határtalan bizalommal,
mert te vagy az én Atyám!

Charles de Foucauld: A ráhagyatkozás imája

1 Eamon Tobin: Hogyan bocsáss meg magadnak és másoknak. Korda Kiadó, Kecskemét, 2010, 20.

(2011) 


2017 2011