2016
2013

ÁDVENT 04 A

JÓZSEF ÁLMA: SZERETET A MEGNYÍLVÁNULÁSA

18Kiáltozás hallik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé. 19Amikor Heródes meghalt, megjelent Egyiptomban álmában Józsefnek az Úr angyala, 20és így szólt hozzá: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját és menj Izrael földjére, mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek!” 21Erre fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment. 22De amikor meghallotta, hogy Archelausz uralkodik Júdeában apja, Heródes után, félt odamenni, ezért egy álmában kapott utasításra Galilea tartományba költözött. 23Odaérve Názáret városában telepedett le. Így teljesedett a próféták jövendölése: „Názáretinek fogják hívni.” (Mr 1,18-24)

Lukács evangéliumi beszámolója szerint Jézus születésének hírüladása Máriához szólt. Máténál azt olvassuk, hogy Józsefet szólította meg az angyal. Kinek van igaza? Ha egymásra helyezzük a két beszámolót, látjuk, hogy a fiatal párnak szólt a hírüladás: vőlegénynek és a menyasszonynak, az igaznak, és a szűznek, a két szerelmesnek. Isten vesz el semmit a családtól, mindenkit belevon. Nem sérti meg a harmóniát, egy közösen kimondott igenre vár, amely azáltal termékeny, hogy két szív sok-sok álmának és hitének foglalata.

Isten jelen van a mi kapcsolatainkban, szól a családban, otthonainkban, a párbeszédben, a drámákban, küzdelmekben, kételyekben, az igazság és szeretet forrásainál, amelyek átvezetik szívünket a sivatagon.

Mária áldott állapotban van. A teremtmény kimondhatatlan meglepődése, amely eljut a felfoghatatlan felfogásához, a saját Teremtőjéhez. Olyas valami, mégis, amely József lelkébe mar, aki nem akarja jegyesét nyilvános megszégyenítésbe sodorni, s a titkos elbocsátására gondol.

József nem elégedett ezzel az elgondolásával, mert szerelmes Máriába és tovább is csak rá gondol, aki álmaiban is jelen van.

József az álmok embere: soha nem beszél, de képes meghallani saját bensőjének mélységeit, az álmokat, amelyek lelkében születnek. Sőt: az igaz embernek ugyanaz az álma, mint Istené.

Ne félj magadhoz venni Máriát, jegyesedet. Ne aggódj, ne félj: az első szavai a Bibliának, amelyekben Isten párbeszédbe kezd az emberrel, amely szembe megy a hittel, az apasággal, a jövővel, szabadsággal. Mert isten nem félemlít meg; ha félsz, nem Istentől való.

József magához veszi az anyát és a gyermeket, előtérbe helyezi a szeretet Mária és Isten iránt az önmaga szeretetével szemben. Az ő nagysága az, hogy valakit önmagánál jobban szeret, ez a szeretet elsőbbsége. Mária iránti szerelemből a saját szívében készít helyet neki, a gyermeknek, amely nem övé. Jézus igazi apjává válik. A gyermek nemzése egyszerű, de valóban apává és anyává lenni, szeretni azt, boldogságban felnevelni, megtanítani embernek lenni, egy egészen más történet! Apává és anyává egy egész életen át válik az ember.

Ahol az angyali üdvözlet végbemegy: egy otthon. Isten az otthont helyezi előnybe a templommal szemben, mert az élet jó harcát ott, az otthonban harcolják. Minden felajánlott nap egy megtestesülés meghirdetés. Minden születő gyermek szemében a ránk váró örök élet néz ránk. Isten úgy áld meg bennünket, hogy személyeket helyez mellénk, mint angyalokat, a végtelen hírvivőit, s néha – a közöttünk erősebeknek – odatesz mellénk gyöngéket, szenvedőket, akiknek ránk van mérhetetlen nagy szüksége. Így soha nem hagy bennünket misztériumok nélkül élni.

(2016) 


2016 2013

Advent 4. vasárnapja

Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára – amelyet Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról, aki testileg Dávid nemzetségéből született, de akit a szentség Lelke szerint, a halálból való föltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt; s aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez, hogy engedelmeskedjenek a hit által az ő nevének dicsőségére – ezek közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus meghívottjai --, Isten összes szeretteinek, akik Rómában vannak, a meghívott szenteknek. Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! (Róm 1,1-7 )

Meghívott közösség

A keresztény közösség alapja Isten meghívása, hogy kilépjünk a személytelen, elszigetelt életből. Mindannyian Jézus Krisztus meghívottjai vagyunk. Azé a Jézusé, akit a szentség Lelke szerint, a halálból való föltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt (Róm 1,7). Isten az Ő közösségébe hívott meg, nem pedig valami emberek által kigondolt egyletbe. Az Egyház – így a helyi egyházközség is – az Isten szeretetének tanúja. A hely és az egész közösség éltetője maga Krisztus. A Vele való személy kapcsolatunk által leszünk megérteni saját hivatásunkat, szerepünket az Egyházban. Aki nem él községben Jézus Krisztussal, annak a Egyház érthetetlen.

Sokan – magukat kereszténynek vallják – Krisztust el akarják fogadni, de az Egyházat elutasítják. Azt mondják: „Az Egyháznak rossz híre van, s mivel olyanok képviselik, akiknek túlságosan nyilvánvalóak az emberi korlátai, amiatt az emberek úgy látják, hogy hűtlen a közvetítő.” Szerintük az Egyház jogtalanul bitorolja a szabadságukat, és lábbal tiporja a méltóságukat, amikor olyan tekintélyt állít föléjük, aki az ő szemükben végül is emberi tekintélynek tűnik csak.” Ez a „Krisztus igen, az Egyház nem” felfogás alapjában feledkezik meg arról, hogy Jézus maga olyan embereket választott tanítása továbbadására, akik az első adandó alkalommal letagadták, elárulták, megfutamodtak. Akik olyanok, mint mi.

Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt (1 Kor 1,27-29).

Isten szándékosan azokat választja ki, akik a legvalószínűtlenebb választásnak tűnnek. Azzal, hogy ezt teszi, tág teret ad kegyelmének, irgalmának és erejének abban, ahogy emberi életeket formál át.

Amikor látjuk, hogy Isten engem és a hozzám hasonlókat használja, akkor tudatosul bennünk, hogy a forrásunk nem önmagunkban, hanem csakis Őbenne van.1

Szegénységünk a szolgálatban nyilvánvaló. Mégis nem emberi nagyságunk, vagy éppen a kicsiségünk a döntő. Isten az üdvözítő, nem az emberi rátermettség. Ez kegyelem. „Minden kegyelem küldetés, és a keresztségünktől fogva éjjel-nappal küldetésben vagyunk. Ez az „apostoli” vagyis „küldött” szó értelme. Bárhol vagyunk, bármit teszünk is, mindig és mindannyian küldöttek vagyunk. A tészta kovászává legyünk, hogy – az isteni szabaddá válás értelmében – megkelesszük az egész emberiséget”.

Ne riadjunk vissza az Egyház szegénységétől, sem „rossz hírének” folytonos emlegetésétől. Az eljövendő megváltó megítéléséről szóló prófétai szavak szépítgetés nélkül dübörögnek ma is: halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár (Iz 53,12). Kétezer esztendő egyháztörténelme tengernyi értéket, hallatlan sok jót mutatott fel, s mutat fel ma is. Van, aki – önigazolásul – még mindig a keresztes háborúknál tart, hogy milyen is ez az egyház… Aki valaha is megpróbált segíteni másokon, részt venni az emberi élet becsületes küzdelmében, az tudja, hogy ennek velejárója, hogy magunk is „lerongyolódunk”, a megbélyegzettekkel egy sorba kerülünk. „Küldetésünket úgy gyakorolhatjuk, ha az odaadás állapotában élünk. A keresztény emberség nem más, mint a szeretett személlyel való lényegi azonosulás. Úgy nem lehet szeretni, hogy közben felmagasztaljuk magunkat. Szeretni csak úgy lehet, ha kiüresítjük magunkat, hogy a szeretett személyt olyan térbe tudjuk befogadni, amelyben lélegzethez jut. Ezért a keresztény alázat lényege szerint kapcsolódik a keresztény küldetéshez, éppen a miatt, mert sohasem önmagunkért vagyunk itt. Keresztségünktől mindannyian Jézus Krisztus Személyének vagyunk lefoglalva.2

Krisztus közösség meghívott és küldött közösség: egyénileg és közösségben. Önmagunk „szalonképes” megjelenésével, vagy Krisztustól kapott küldetésünkkel vagyunk elfoglalva? Kompromittál-e engem, hogy egy jászolban sírdogáló Gyermek társaságához tartozom? Csendesen elhúzok, ha rólam is megállapítják „Te is közülük való vagy?”

2 Maurice Zundel: Csodálkozás és szegénység. Korda, Kecskemét, 2009, 75, 3.

(2013) 


2016 2013